2018. július 18., szerda

Ha ezt ő olvassa

Nagyon félek, hogy az, akinek ezeket a sorokat írom, zaklatásnak veszi, amit írok. Ha van valami, amit szeretnék elkerülni, az a zaklatás, bűntudatkeltés, zsarolás és egyéb nemcica dolgok. De úgy érzem, ha véletlenül megtalálja a blogot és tudja, ki a szerző, el kell neki mondanom néhány dolgot ezzel kapcsolatban.

----

Bárcsak lett volna lehetőségem erről személyesen beszélni.

Bárcsak elmondhatnék mindent.

Bárcsak a kezébe adhatnám az életem.

Bárcsak gondolna rám néha.

Bárcsak többet beszélgettünk volna. Bárcsak többször kezdeményeztem volna.

Bárcsak bátrabb lettem volna.

Bárcsak ne ítélne el, amiért egy ideig azt hittem, aspergeres vagyok, mert így menekültem a problémáim elől.

Bárcsak tudná, mennyire csodálom.

Bárcsak tudná, mennyivel gyönyörűbb a világ pusztán azért, mert ő létezik.

Bárcsak ne érezné rosszul magát miattam.

Bárcsak tudná, mennyire hálás vagyok neki.

Bárcsak tudná, mennyire hálás vagyok neki azért is, mert az ő hatására ki tudtam lépni egy olyan helyzetből, ami túl sok fájdalmat okozott.

Bárcsak tudná, mennyire szeretetre méltó.

Bárcsak tudná, mennyire szeretem még mindig.

Bárcsak ne okoznék csalódást.

Bárcsak ne haragudna rám.

Bárcsak szép emlék maradnék neki.

Bárcsak újra láthatnám.

Bárcsak újra hallhatnám a hangját.

Bárcsak megölelhetném.

2018. július 17., kedd

A nemi erőszakról

"A nemi erőszak az egyik legszörnyűbb bűn a világon, és minden második percben megtörténik. A legnagyobb baj a nemi erőszak ellen küzdő csoportokkal az, hogy a nőket akarják arra nevelni, hogy megvédjék magukat. Amire viszont igazából szükség lenne, az az, hogy a férfiakat megtanítsuk arra, hogy ne erőszakoljanak meg másokat. A problémát a gyökerénél fogva kell megszüntetni."

/Kurt Cobain/


2018. július 9., hétfő

„Nem téged szégyellek, hanem magamat”


A lányok szebbek és érdekesebbek, mint a fiúk.


Ő a kedvenc énekesnőm! Kell minden albuma és vigyetek el a koncertjére!

Végülis, a nők iránti szerelem is ugyanúgy szerelem...

Akkor legalább a főszereplőnő és nem egy mellékszereplőnő érdekelne...

Ti ketten leszbikusok vagytok?

A Pride csak a potenciális balhé miatt érdekes.

A Férfi és a Nő kiegészítik egymást, tökéletes harmóniát alkotnak.

A Pride-al igazából a melegek magukra vonják a figyelmet, és épp az ellenkezőjét érik el vele, mint amit akarnak.

Hát, oké, hogy vonzódsz a lányokhoz, de azért jobb lenne, ha fiúval jönnél össze.

Csak azért érdekel ez az énekesnő, mert a kedvenc országomból származik.

Én nem vonzódom hozzá, abszurd lenne... biztos azért érzem ezt, mert nagyon mélyen együttérzek vele.

A homofóbia létező dolog. Én is homofób vagyok. Akkor is lehetek homofób, ha a saját nememhez is vonzódom.

Ez olyan ciki... miért tetszik nekem ebből a sorozatból pont ez a nő?

Kínos egy férfi után futni. Még kínosabb nő után futni.

Szeretném, ha ezzel a lánnyal többet érintkezhetnék.

Beleszerettem?! ÉN?! Szerintem ez a dolog sokkal összetettebb...

Ennek a csajnak tök jó a stílusa... de csak a stílusa! De akkor miért tud ennyire megbántani?

Még ebben az elfogadó társaságban is kínos lenne, ha kiderülne, hogy az egyik lány tetszik...

Én heteró támogatóként érkeztem a Pride-ra.

Miért foglalkoztat annyira ez a nő? Miért olyan fontos nekem?

Bár ne vonzódnék a saját nememhez!
Beleszerettem...

Hogy szerethettem bele?!

Hát ezt szégyellem, de...

Szerelmes vagyok egy nőbe. Nagyon szeretem őt.

Nem tudja viszonozni az érzéseimet, és ez teljesen érthető. Nem várhatom el tőle, hogy viszontszeressen, mert az azt jelentené, hogy nem tekintem őt egyenrangúnak. Így is félek, hogy zaklatom. A szerelemnek része az is, hogy tiszteljük a másikat. Ha férfi lenne, akkor sem várhatnám el tőle, hogy viszontszeressen.

Egy selejt vagyok.


Undorító vagyok.

Mit sírsz annyira, a melegeket ma már mindenki elfogadja. Sőt, divat buzinak lenni.

Biztos csak azért vonzódom nőkhöz, mert rossz tapasztalataim vannak a férfiakkal.

Egy aberrált fasz vagyok, hogy érezhetek szexuális vágyat egy másik nő iránt?

Annyi biszexuális/leszbikus nő van... de hogy én is?!

Vajon hány nőhöz vonzódhattam úgy, hogy önmagamnak sem mertem bevallani?

 
Ebben a posztban azt akartam bemutatni, hogyan válik egy, eredetileg inkább a saját neme iránt érdeklődő, és az érdeklődését nyíltan felvállaló kislányból egy olyan nő, aki csak a férfiakhoz fűződő vonzalmát meri megélni, és elbagatellizálja, vagy csak nagyon ritkán enged teret a nők iránti vonzalmának. És ezt csak akkor ismeri fel, miután egyszercsak az érzései áttörik azt a bizonyos mentális gátat…
 
Fotó: AC

 Mindezt úgy, hogy közben amennyire tőle telik, próbál az LMBT emberek elfogadásáért küzdeni. Bár a szövegben egészséges gondolatok is megjelennek, a mondatok többsége mégis azt jelzi, hogy mélyen legbelül még egyáltalán nincs rendben önmagával.

2018. február 11., vasárnap

Határvonal

Tartozom a blog olvasóinak és az autista közösségnek is egy vallomással. Az a helyzet, hogy nem vagyok diagnosztizált autista, és szerintem nincs is létjogosultsága a korábbi öndiagnózisomnak. Ennek kapcsán szerintem érdemes lenne beszélni az öndiagnózis hátulütőiről. Fontos  viszont, hogy ez a poszt rólam szól. Egyénenként változó, ki miért tartja magát autistának, és ezt nincs jogom megkérdőjelezni (még ha azt is teszem, akkor sincs).

Mielőtt azonosultam az Asperger-szindróma fogalmával, utánanéztem, pontosan mi is az, több könyvet elolvastam, több felnőtt autista blogjába belenéztem, és megismertem a neurodiverzitás alapján álló szemléletét.

Az autisztikus vonások közül sok minden passzolt. Azok az autista felnőttek, akikkel találkoztam, megerősítettek az öndiagnózisomban. Nemrég viszont több szakembertől kaptam olyan visszajelzést, hogy valószínűleg a problémáim hátterében nem az autizmus áll. Ez elgondolkodtatott, és eléggé le is rombolta az önbizalmamat. Mintha csak egy darab szar lennék, aki nem tartozik sehova.

Újra kellett gondolnom, mit is jelent nekem az Asperger-szindróma. Jelenti először is Semotát, akinek a blogja sorsfordító hatással volt rám. Semota egy elérhető, vagy inkább megközelíthető, barátságos példakép volt. Hálás vagyok, hogy a legjobb barátai közé fogadott, még ha csak rövid időre is. Jelenti AC-t, aki következetesen és találóan meg tudja fogalmazni a mondanivalóját, és elég menő illusztrációkat is készít a posztjaihoz. És jelenti azokat az embereket is, akiket kevésbé ismerek a közösségből, és akikkel (már) nem tartok/tartottam kapcsolatot, de akiket megkedveltem és nagyon intelligens embereknek tartok. A neurodiverzitás elve, amit ennek kapcsán ismertem meg, számomra egybefonódik más csoportok, pl. az LMBT emberek védelmével. Sokat gondolkodtam azon is, hogy vajon miért ennyire fontos nekem az, hogy érintett legyek, és erre megerősítést is kapjak.

Volt, aki azzal gyanúsított meg, hogy zseninek vagy különlegesnek akarok tűnni, és ezzel akarom magamra felhívni a figyelmet. Isten látja lelkem, nem ez volt a célom. Csak hát persze ezt senki sem hiszi el… Eleinte tényleg úgy éreztem, hogy ezáltal több vagyok, mint mások, és rá is játszottam az autisztikus vonásokra. Ezt nem tagadom. De nem kürtöltem világgá, hogy én mennyire autista vagyok (jó, egy-két helyen talán megemlítettem, de ennyi). Én ezt azért inkább úgy éltem meg, hogy végre találtam egy magyarázatot arra, hogy miért vagyok olyan, amilyen, miért lógok ki mindig a sorból, és úgy éreztem, hogy ez segíteni fog engem abban, hogy jobban meg tudjak birkózni a nehézségeimmel.

Éreztem azt is, hogy velem már gyerekkorom óta nem stimmel valami. Az Asperger-szindróma, mint magyarázat kapóra jött, hiszen tényleg sok minden klappolt. Mivel laikusként diagnosztizáltam magam, csak minimális ismereteim voltak a különböző pszichés rendellenességekről. Azt gondoltam, hogy például a stimmelés lehet a szorongás jele is, de azt nem sejtettem, hogy más autisztikusnak tűnő vonások jellemzőek lehetnek különböző pszichés rendellenességre, pl. a különböző személyiségzavarokra is. Épp ez volt az egyik probléma az én öndiagnózisommal – hogy teljes mértékben kizártam azt, hogy esetleg más magyarázat állhat a problémáim hátterében. Az autizmustól függetlenül felmerült bennem egy, később egyébként igazolt pszichés rendellenesség gyanúja is, mégsem éreztem kellően megalapozottnak. De még ha annak is éreztem volna, akkor sem éreztem elég komolynak a problémáimat ahhoz, hogy szakemberhez forduljak. Mert azt sulykolták belém, hogy nekem nincs jogom panaszkodni vagy haragudni, nekem nem lehetnek problémáim.

Az a baj viszont, hogy az Asperger-szindróma természete miatt az aspiság egy nagyon egyszerű és kényelmes magyarázat. Az autizmus ugyanis egy eleve elrendelt állapot, amit nem lehet megváltoztatni. Egy olyan magyarázat, ami az ember gondolkodását és viselkedését eleve meghatározottként kezeli. Amibe nagyon könnyű beletörődni. Ideális esetben persze ilyenkor egy alapvetően jóindulatú ember felismeri, mi az, amivel árthat másoknak. Ebből a szempontból előnyömre vált az öndiagnózis, mert előnyömre változtatott. Az a gondolat, hogy az autisták semmivel sem kevesebbek, mint a neurotipikusok, arra a felismerésre vezetett, hogy ha ezzel a magyarázattal bújok ki a felelősség alól, azzal ártok az autistáknak, mint csoportnak (najó, igazából Semota témában írt bejegyzései vezettek erre rá, de ez most nem annyira lényeges).

Másfelől jó esetben az öndiagnózis előtt az ember tájékozódik, milyen problémák okozhatnak az autistákra jellemző nehézségeket. Egy laikusnak viszont ehhez nem mindig van kedve és energiára. Nekem nem volt, és annyira rá voltam kattanva az autizmusra, hogy más magyarázat szóba sem jöhetett.

Mivel nem tudtam mit kezdeni a pszichés problémáimmal, ezért könnyebb volt azokat eleve meghatározottként kezelni. Könnyebb volt beletörődni abba, hogy ez vagy az a dolog nekem sosem fog úgy menni, mint másoknak. Jobb volt azt hinni, hogy a sebezhetőségem az Asperger-szindrómából fakad. Mert akkor nem kellett magamat hibáztatnom miatta. Racionálisan tudom persze, hogy most sem kellene, az önvád mégis erősebb. Nem tudtam változni, és nem is akartam. Volt, aki azt javasolta, hogy keressek fel egy pszichológust, de féltem, hogy ha beszélek róluk, akkor a közvetlen környezetem, akik ebben támogatni tudnának, nem fogja azokat komolyan venni, és nem fog támogatni abban, hogy felkeressek egy szakembert (az állami lehetőségeket nem igazán vettem számításba, azt sem tudtam, hogy vannak olyan pszichoterápiás kezelések, amiket a TB támogat, annyira rosszul meg nem voltam, hogy pszichiátriára menjek). Az Asperger-szindróma fogalma azért nyugtatott meg, mert azt jelentette, hogy nem is lehet változni.

De nemcsak ezt a célt szolgálhatta ez az identitás. Egy áldozathibáztató társadalomban élünk, ahol ha valakivel valami rossz történik, akkor rögtön ő a hibás. Én nem akartam, hogy az emberek engem hibáztassanak a velem történtek miatt, elég fájdalmat okozott az is, hogy magamat hibáztattam ezek miatt. Mélyen legbelül azt érezhettem, hogy ha azt mondom magamnak, hogy aspergeres vagyok, akkor jogosan várhatom el, hogy mások együttérezzenek velem. Mert szerintem feltétel nélkül nekem nincs jogom ezt elvárni. Akaratlanul, nem tudatosan, de kijátszottam a betegség-kártyát. Ezzel nem csak saját magamat mentegettem. Az abuzív emberek sokszor azokat támadják be, akiket valamilyen okból sebezhetőnek találnak. Sebezhetőnek lenni nem hiba, arról rohadtul nem te tehetsz, ha az vagy, hanem akik bántottak, és/vagy nem vérteztek fel kellő önbizalommal. A bántalmazásért pedig mindig a bántalmazó a felelős, az pedig még aljasabbá teszi, hogy a nála kiszolgáltatottabb helyzetben lévőt bántja. Senkinek nincs joga bántani a nála sebezhetőbbet, de sajnos társadalmilag mégis megengedett. Másrészt meg jellemzően olyan tulajdonságok alapján szúrják ki a sebezhetőséget, amiknek az illető nincs is tudatában. Az, hogy valaki kövér, az, hogy valaki ügyetlen, az, hogy valaki ilyen vagy olyan, csak duma. Kifogás. Hogy ne lássák őket az emberek akkora geciknek, mint amekkorák. Hogy az áldozatot hibáztassák, és ne az ő felelősségére figyeljenek. Én sebezhető voltam, és az Asperger-kártya kijátszásával azokat is védtem, akik engem sebezhetővé tettek.

Nem zárom ki azt a lehetőséget, hogy autista lehetek. De úgy érzem, nem volt jogom többes szám első személyben írni, és a tulajdonságaimat, illetve a tapasztalataimat kizárólag az Asperger-szindróma számlájára írni. Ahhoz sem, hogy a tapasztalataimat egy autista ember tapasztalataiként adjam elő. Nem kellett volna annyira magabiztosnak lennem, mert voltak olyan tulajdonságaim, amik nem vallanak az Asperger-szindrómára. Nem arra gondolok, hogy tudok szemkontaktust tartani, hanem inkább arra, hogy szerintem közel sem vagyok szenzorosan annyira érzékeny. Sok NT sem szereti, ha egy kávézóban a hangos zene miatt nem tud rendesen a beszélgetőpartnerére figyelni, vagy ha egyszerre többen beszélnek körülötte/hozzá.

Szóval szerintem nagyon sok hibát követtem el az elmúlt három-négy évben, és ez a felismerés arra vezetett, hogy nem, vagy nem csak autista érdekvédelemmel kellene foglalkoznom, már  csak azért sem, mert már nem annyira érdekel ez a téma, és nincs is meg a kellő tájékozottságom hozzá.

Ezen kívül nem is vagyok valami jó érdekvédő. Az, ahogyan fogalmazok, sokak számára nem befogadható, ami tök szar, mert közben az lenne a célom, hogy azokhoz az emberekhez is eljussanak ezek a gondolatok, akik nem értik, mi az érdekvédelem oka és célja. Félek is, hogy sokan sznobnak néznek emiatt, olyan embernek, aki azzal próbál tekintélyt szerezni magának, hogy a mondanivalóját telibassza idegen szavakkal. Pedig nem. Higgyétek el, nagyon szeretnék egyszerűbben fogalmazni, és próbálok is, de szerintem nem vagyok benne túl sikeres. Csak így aztán nem igazán fogyasztható az sem, amit előállítok...

Átszerkeszteni nem fogok semmit, viszont válogatni fogok a posztok között, hogy mi az, ami egyrészt fontosabb, másrészt ami nem vagy nem annyira olyan, mintha a saját tapasztalataimat egy autista ember tapasztalataiként adnám elő. Tudom, hogy így nem teljes a blog, de úgy érzem, így járok el a legkorrektebb módon. Természetesen azért a válogatásnak része, hogy az ember azt tartja meg, ami neki személy szerint jobban tetszik, szóval nézzétek el nekem, ha így teszek :P

Hogy mi lesz a jövőben? Szeretnék egy kicsit más irányt venni. Ha szükségét érzem, fogok írni az autistákról vagy más kisebbségekről. Arról írok majd, ami az eszembe jut. Vagy lehet, hogy törlöm ezt a blogot. Még nem tudom.

(Utoljára módosítva: 2018. július 27.)

2018. február 5., hétfő

Az Asperger-szindróma és a depresszió


Előre szólok: ez egy hosszú, kimerítő, és minden bizonnyal sokak számára felkavaró bejegyzés lesz. Nekem sem könnyű megírni. Nagyon fontosnak tartom viszont, hogy ez a téma megjelenjen ezeken a tereken, ugyanis nem egy ismeretterjesztő cikk egyenlőségjelet tesz az autizmus, a szorongás és a depresszió között, amit több szempontból is problémásnak tartok. Én sem vagyok szakember, de van fogalmam az autizmusról, a szorongásról és a depresszióról.

Az első és legfontosabb különbség, amit mindenképpen hangsúlyozni szeretnék, az az, hogy míg a depresszió betegség, az Asperger-szindróma nem az. Senki sem születik depressziósan (bár bizonyos személyiségvonások és genetikai tényezők hajlamosíthatják rá az embert), az Asperger-szindróma viszont örökletes. Az Asperger-szindrómát és a depressziót sokan állapotként határozzák meg, azonban szerintem ez sem fedi teljes mértékig a valóságot. Míg az Asperger-szindróma egy képességprofil, a depresszió egy pszichiátriai kórkép, aminek különféle fajtái vannak. Érdemes tisztázni azt is, hogy mit értünk depresszió alatt. Sokan úgy gondolnak a depresszióra, hogy egyenlő a szomorú hangulattal, köznapi értelemben is így használják ezt a szót. Ez azonban koránt sincs így. Az erről szóló értekezések szerint ahhoz, hogy a depresszió diagnózisát fel lehessen állítani, legalább két héten át fenn kell állnia az alábbi kilenc tünet közül legalább ötnek: 1) indokolatlannak tűnő szomorúság, 2) az érdeklődés, örömérzet elvesztése, az ember nem leli örömét az addigi érdeklődési köreiben, tevékenységeiben, 3) jelentős hízás vagy fogyás, 4) alvási nehézségek (túl sok/túl kevés alvás), 5) túlmozgásosság/lelassult mozgás, 6) fáradtság, kimerültség, 7) értéktelenség érzése, önvád, 8) csökkent gondolkodási, döntési, koncentrációs képesség, 9) öngyilkossági gondolatok.1


Forrás: Healthnormal2

Szubjektív szempontból nézve a depresszió olyan, mint egy fekete lyuk, az ember minden energiáját elnyeli. Nem marad más, csak a kimerültség, a fájdalom, a szomorúság, a belső feszültség, vagy a teljes érzelmi kiüresedettség. Az embernek nincs kedve semmihez, legszívesebben nem is létezne. Elég negatívan látja a világot, és benne saját magát. Egy idő után hiába küzd ellene, hiába szeretne kikerülni a negatív gondolatfolyamból, ez nem sikerül. Hiába ismeri fel, hogy bajban van, megoldást nem talál a helyzetére. Ez a tehetetlenség csak tovább frusztrálja az egyént, és ahelyett, hogy jobban lenne, csak egyre mélyebben süpped bele ebbe az állapotba. Magától értetődik, hogy kezelés nélkül, megfelelő megoldási stratégiák nélkül az ember az öngyilkosságot látja egyedüli megoldásnak ebből a helyzetből. Türelmetlen a környezetével, akik gyakran nem adekvát módon próbálnak a segítségére lenni (ezt a türelmetlenséget esetenként a szemére is vetik). Van, amikor nincs is tudatában annak, hogy a szerettei aggódnak érte, mert úgy érzi, ő nem szerethető. Amikor pedig az ember tudatában van, hogy mások aggódnak érte, és türelmetlen velük, csak még rosszabbul érzi magát ettől. Ahelyett tehát, hogy az emberi interakciók segítenének, gyakran csak még jobban húzzák lefelé az illetőt a depresszió mélyére, mert ő ettől úgy érzi, terhére van másoknak, és hiába szeretne emiatt jobban lenni, ez nem megy, ez csak növeli a frusztrációt és a fölöslegesség-érzetet… A kör bezárul, és csak generálja tovább önmagát.


A depresszió kialakulásának több oka van. Bizonyos genetikai tényezők és személyiségvonások hajlamosíthatják rá az embert, de gyakran egy kilátástalannak, megváltoztathatatlannak tűnő élethelyzet váltja ki a depressziót. Sokan úgy gondolják, hogy az Asperger-szindrómások hajlamosabbak a depresszióra, mint a neurotipikusok, és sok helyen együtt említik a két jelenséget. Valóban így van?


Az aspik jelentős része érzékenyebb a környezeti hatásokra, mint a neurotipikusok, ezért stresszesebben éli meg a mindennapokat is. Sokak számára fontos az állandóság (gyakran a különböző rutinok és rituálék célja ennek fenntartása), és nagyon nehezen teszik túl magukat a nagy változásokon. A meg nem értettség és a kapcsolatteremtés során jelentkező nehézségek, illetve az ennek nyomán fellépő szociális szorongás miatt intenzívebben élik meg a más emberekkel kapcsolatos kudarcaikat. Jellemzően nem túl széles a szociális hálójuk (bár ez nem mindenkire igaz), és nem sok közeli barátjuk van. Egy közeli hozzátartozó, barát elvesztése ezért rendkívül fájdalmas lehet a számukra, és általában nehezebben teszik túl magukat egy váláson, szakításon, összeveszésen vagy egy haláleseten, mint egy neurotipikus. A nem tipikus, gyakran büntetett kommunikációs mintázataik és a szorongás miatt gyakran saját magukat hibáztatják a más emberekkel folytatott kommunikációjuk elégtelensége miatt.


Az aspikra eléggé jellemző a repetitív gondolkodás, illetve a megszállott érdeklődés egy-egy téma iránt. Azt hiszem, ez az a tényező, ami hajlamosíthat egy aspergerest a depresszióra, és egyben segíthet is annak megelőzésében (lásd lentebb).


A depressziót és a szorongást gyakran kíséri az ún. rumináció jelensége. Ez a negatív gondolatok végtelen ciklusát jelenti: egy helyzetről jellemzően először annak negatív kimenetele jut az ember eszébe, és rögeszmésen rágódik ugyanazon a problémán. Az ember újra és újra átgondolja, mi az, amit tennie kellene egy adott helyzetben, de nem jut megoldásra. Ilyenkor felméri az összes lehetséges választási lehetőséget és azok lehetséges kimenetét, és megpróbálja a legkisebb rosszat választani. A ruminációhoz ezért gyakran társul a tétovázás, habozás, döntésképtelenség.


A fogalom illusztrálásaként mondok erre egy példát. Ez most egy szociális helyzet lesz, de rumináció nem csak ezen a téren jelentkezhet.


Az egyszeri aspit (lehet akár neurotipikus is, a rumináció nemcsak aspikra jellemző) a munkatársai meghívják egy házibuliba. Nevezzük őt Alexandrának. Egy jóindulatú kolléga (nevezzük Lillának) más elfoglaltságára hivatkozva este 10-kor indulni készül. Tudja, hogy Alexandra vele egy irányban lakik, ezért felajánlja, hogy hazaviszi őt kocsival, Alexandra azonban habozik. Mi játszódik le ilyenkor Alexandra fejében?


„Ha elmegyek most, a többiek lúzernek fognak nézni, hogy ilyen korán lelépek, ráadásul jó a zene, szívesen maradnék még. Ha viszont visszautasítom Lilla ajánlatát, meg fog sértődni. Egyébként is, nekem azért tényleg kicsit késő van, ilyenkor általában jobban szeretek otthon olvasni. Ha maradok, azon fogok rágódni, hogy Lilla biztos haragszik rám, és azt hiszi, neheztelek rá, hiszen már máskor is mentünk együtt haza. Lehet, hogy azt hiszi, időközben megutáltam, már nem tartom olyan érdekesnek a társaságát, ezért kerülni fog. Másfelől viszont ha elfogadom az ajánlatát, a többiek fognak neheztelni rám, és otthon ezen fogok görcsölni. Ha így nézzük, jobban megéri maradnom, hiszen ha Lilla megsértődik rám, akkor csak egy ember fog utálni, ha meg elmegyek vele, akkor mindenki más. Viszont Lilla mindig nagyon jóindulatú velem, a többiek közül senki nem szokott velem ilyen sokat beszélgetni, lehet, hogy többet ér az ő szimpátiája, mint ez az egész bagázs együttvéve. Ráadásul ha maradok, akkor rosszul fogom érezni magam, amiért megbántottam Lillát… Inkább elmegyek vele, a többieknek meg angolnázok valamit, különben is, ennyi erővel őt is lúzernek nézhetnék, amiért ilyen korán lelép, és akkor legalább nem csak én leszek egyedül lúzer...”


Ez azért jó példa, mert Alexandra eleve abból a feltételezésből indul ki, hogy bármit tesz, helyrehozhatatlanul elrontja a kapcsolatát más emberekkel. Szinte teljesen elsikkad, hogy ő maga mit szeretne tenni, mindent az határoz meg, hogy mások hogyan fognak reagálni. A rövid távú, „itt és most én azt akarom” reakció helyett arra fókuszál, hogy a jelenlegi döntésének milyen hatása lesz a jövőre. Persze azért ez részben önmeggyőzés is lehet, hogy szociális szempontból nézve is az a legjobb döntés, ha a saját igényeit követi, és így validálja azt az igényét, hogy haza akar menni. Érdemes megfigyelni azt is, hogy már magát a görcsölést, a szorongást, a problémán való további rágódást (= ruminációt) is lehetséges tényezőként tartja számon, ami a későbbiekben meghatározza majd a közérzetét. Csak hát az a szar ebben, hogy bármelyik lehetőséget választja, így is, úgy is ruminálni fog... Ha a ruminációt a depresszió szerves részének tekintjük (márpedig több kutató így tesz)3, máris magyarázatot kaphatunk arra, hogy a depressziós személyekre miért jellemző a csökkent gondolkodási, döntési, koncentrációs készség, hiszen a rumináció, az ugyanazon a dolgon való kényszeres rágódás rengeteg energiát visz el.


A rumináció, a negatív gondolatokon való őrlődés jellemzően tovább gerjeszti önmagát, ami jelentős torzításokat tud okozni egy-egy dolog értelmezésében, és ezen keresztül az illető világlátásán.


Egy aspi, aki obszesszívan rá tud kattanni dolgokra, vissza-visszatérő gondolkodási sémái vannak, ráadásul jellemzően inkább elméleti, mint gyakorlati beállítottságú, nagyobb eséllyel lesz hajlamos a ruminációra, ami elősegítheti a depresszió kialakulását.

Forrás: Spirituality Health4

Jogosan merül fel a kérdés, mit tehetünk a rumináció és más depressziós tünetek visszaszorítása vagy megelőzése érdekében. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a depresszió egy betegség, ami az ember agyában biokémiai változásokat idéz elő. Önerőből csak enyhíteni lehet a tüneteket, de a depresszió hatékony kezeléséhez mindenképpen szükséges segítséget kérni. Az is fontos, hogy nem mindenkinek ugyanazok a megoldási stratégiák vagy terápiás módszerek válnak be, ezért nem szabad az első sikertelen próbálkozás után feladni (ezt azért is hangsúlyozom, mert az ember hajlamos ilyenkor azt gondolni, hogy rajta nem lehet segíteni). Vannak viszont módszerek, amik bizonyos esetekben segíthetnek a depresszió megelőzésében vagy a tünetek enyhítésében. Mik lehetnek ezek egy aspi esetében, és hogyan lehet felismerni, ha egy aspi depressziós?


Az egyik legjobb rövid távú stratégia a figyelem elterelése a kínzó gondolatokról. Ez nem könnyű, hiszen ezek a gondolatok nagyon könnyen visszatérnek, nehéz megszabadulni tőlük, és nehéz értelmes tevékenységbe is belekezdeni miattuk („úgysem fogom tudni elterelni a figyelmem, úgyis visszatérnek a sötét gondolatok, mit erőlködjek”). Utána meg az ember frusztrált lesz, hogy egész nap nem csinált semmi értelmeset (és a depresszív gondolatok köre folytatódik). Sokan a sportot vagy a meditációt javasolják ennek kiküszöbölésére. A hosszas stimmelőszertartások (stimmelés: ismétlődő mozgássorozat), amennyiben van lehetőség a művelésükre, sokat segíthetnek a figyelemelterelésben. A sport akkor igazán hatásos, ha elég megerőltető, és az embernek nincs ideje közben gondolkodni. Nem árt akkor sem, ha az ember a figyelemelterelésen kívül más stratégiákon is gondolkodik. Az AS-esek jó része ugyanis hajlamos elhanyagolni a fizikumát (jelentős részben a gúnyolódó iskolatársak miatt), és ezért a fizikai egészségük sincs kirobbanó formában. Külön posztot szentelhetnék annak, mennyire igazságtalan is az, hogy a kortársak jelentősen hozzájárulnak az autisztikus illető depressziójához, és azzal, hogy az ügyetlen mozgása miatt kicsúfolják, elveszik a kedvét attól, hogy mozogjon, ami megoldás lehetne a depressziós állapot megelőzésében/kordában tartásában...


Persze van olyan eset is, amikor az ember arra sem tudja rávenni magát, hogy kikeljen az ágyból, és utána persze emiatt is rosszul érzi magát. Ilyenkor talán az segít a legtöbbet, ha az ember önhibáztatás helyett időt ad magának, és alapvetőnek tűnő dolgok elvégzését tűzi ki célul (pl. takarítás).5


A lehetséges megoldási lehetőségek között szerepel még az alkotás. Hasznos lehet, ha az ember tud és szeret hangszeren játszani, énekelni, rajzolni vagy írni. A zenehallgatás is egy módszer lehet a rumináció vagy a rossz hangulat leküzdésére. Zenehallgatáskor aktiválódnak az adott zeneszámhoz kötődő emlékek, így segít a figyelemelterelésben.6 Ezen kívül tudatosan is lehet a figyelmet a dallamra, a ritmusra, vagy a szövegre irányítani.


Nagyon fontos a megfelelő időbeosztás is, épp ezért tartom jónak, hogy az autista gyerekeket nevelő szülők napirenddel strukturálják a gyerekek idejét, mert egy aspi eléggé hajlamos arra, hogy belefeledkezzen a perszeverálásba (= a speciális érdeklődési terület tanulmányozásába), amit aztán nem tud abbahagyni, és ez bizony szorongás/depresszió esetén még nehezebbé teszi a helyzetet. (Arra gondolok, hogy van, amikor az ember nem/nehezen képes felkelni és produktív tevékenységet folytatni, agyal a negatív gondolatain, ami újabbakat indít el, és ez csak tovább eszkalálódik... Szóval a szabadidő strukturálása fontos, főleg, ha az ember aspi, és/vagy nehezen tud váltani tevékenységek között.)

Forrás: Twinkl7

Egy speciális érdeklődési területről (= special interest, rövidítve SI) szóló jó könyv ilyenkor sokat segíthet. Az intenzív érdeklődés, tudásszomj enyhébb depresszió esetén felül tudja írni a kínzó gondolatokat. Az SI perszeverálása azért is hasznos ilyenkor, mert az ember úgy érzi, hogy még ha szociális téren nem is lesz sikeres, megutálják/bántani fogják a többiek, az SI mindig ott lesz neki menedékként. (A gond akkor van, ha az ember szerelmes... Ekkor ugyanis hiába tud kikapcsolni egy jó könyv, videó, zene, vagy bármilyen más SI-vel kapcsolatos dolog, mégiscsak olyan emberről van szó, akit nem akarunk elveszíteni. A hasonlatot több szempontból problematikusnak érzem, de ilyenkor a másik ember is SI-ként funkcionál.) Szerintem sok aspit az SI-vel való intenzív foglalkozás ment meg a depressziótól, és jellemzően egy SI tud segíteni abban is, hogy az ember felépüljön egy nagyobb megrázkódtatásból. Utóbbi esetben egy régi SI felelevenítése nagyon sokat jelenthet az ember számára, érdemes lehet ebbe az irányba terelni. A speciális érdeklődési terület konstruktív irányba terelheti az obszesszív gondolkodást. Az SI területén felhalmozott tudást jellemzően értékelni szokta az aspi környezete és az ennek nyomán szerzett új ismerősök szintén megbecsülik őt ezért. Ettől még persze nem fáj kevésbé, ha az embert más közegekben bántják, de a fontossága miatt a speciális érdeklődési terület és az általa szerzett barátok segíthetnek abban, hogy az aspi jobban érezhesse magát.

Forrás: Musings of an Aspie blog8

Fontos az is, hogy milyen téma az ember speciális érdeklődési területe. Aggódásra ad okot például, ha egy aspi különböző creepy dolgokra (pl. erőszak, fegyverek, gyilkosságok különböző módjai, stb) kattan rá, hiszen ahogy Attwood is írja, a speciális érdeklődési terület megválasztása nem véletlen. A témaválasztás azt jelezheti, hogy az aspit valamilyen érzelmi megrázkódtatás érte, amin ilyen módon próbálja túltenni magát. A fegyverekkel, gyilkosságokkal, halálesetekkel való elmélyült foglalkozás szuicid gondolatok jele is lehet. Arra is érdemes odafigyelni, ha valaki a testsúlyára, az alakjára fókuszál, mert ez az anorexia jele lehet (az pedig, bár nem egyenlő a depresszióval, előidézhet depresszív állapotot). Az SI-vel való foglalkozás büntetése ilyenkor csak ront a helyzeten, ehelyett érdemes szakember segítségét kérni.


Egyes cikkek szerzői a depressziót és a szorongásos problémákat összekötik az étrenddel és a bélflóra egyensúlyával. Olyan embereket hoznak fel példaként ezekben az írásokban, akiken a szakember nem tudott segíteni, de mihelyt megváltoztatták az étrendjüket, egycsapásra jobban lettek. Abban ugyan nem kételkedem, hogy lehet kölcsönhatás a mentális állapot és a bélrendszer állapota között, sőt, étel-intolerancia esetén valóban felerősödhetnek bizonyos vonások, azt azonban nem tudom elhinni, hogy ilyen jelentős mértékű javulást lehet elérni az étrend megváltoztatásával. Nem tudom elhinni, hogy attól bárkinek a depressziója vagy a szorongása elmúlt volna, hogy naponta elfogyasztott egy pohár joghurtot – sőt, arról sem hallottam, hogy egy autista ettől vált volna neurotipikussá (egyes szerzők szerint ugyanis ily módon az autizmus kialakulása is megelőzhető, mintha az valami rossz dolog lenne, amit meg kell előzni, és mintha úgy alakulna ki, mint a depresszió vagy a szorongás). Nagyon egyénfüggő az is, hogy kinél milyen terápiás módszerek válnak be, az is előfordulhat, hogy a szakember nem az egyénnek megfelelő módon közelített a problémához. Ugyanígy károsak a különböző pozitív gondolkodást erőltető frázisok, könyvek is, amik megint csak az egyént hibáztatják a nehéz élethelyzete miatt.

A képet készítette: AC

Nem kételkedem abban, hogy ezeket a cikkeket jó szándékkal írják, ráadásul az egészséges étkezés kialakítására tényleg fontos felhívni a figyelmet. Ezeknek a cikkeknek azonban nagyon káros hatásuk is lehet. Egy egyébként is önmagát hibáztató, depressziós embernek a legkevésbé sem hiányzik az, hogy őt hibáztassák az egészségtelen életmódja és ezen keresztül a depressziója miatt. Még rosszabb, hogy ezek a cikkek azt sugallják, hogy a javulás csak ezen múlik. Nemcsak, hogy hamis reményeket ültetnek el kétségbeesett emberek fejében (amit aztán újabb csalódás követ), hanem azt is közvetítik, hogy az egészséges étrend (ami természetesen fontos) önmagában helyettesíti a pszichológus, illetve pszichiáter beavatkozását. Azok az emberek, akik egyébként nem mernek segítséget kérni, megkönnyebbülhetnek, de a kiábrándulás épp ezért lesz nagyobb („hát igen, tudtam én már az elején, hogy nekem úgysem segít semmi, az egészséges étrend sem, fölösleges bármiféle megoldást keresni, rajtam úgysem segít semmi”). Az egészséges étkezés fogalma, egy jó dietetikus közbeavatkozása az anorexiásoknak/bulimiásoknak nyújthat igazán nagy segítséget. Természetesen itt is fontos hangsúlyozni azt, hogy az egészséges étkezés és a táplálkozási szakértő önmagában nem helyettesíti a megfelelő pszichológusi/pszichiáteri segítséget.



Az autista gyerekek fejlesztésekor tehát szerintem érdemes különösen nagy gondot fordítani
  • az időbeosztásra,
  • a hatékony megküzdési stratégiák kialakítására (pl. szociális téren),
  • a speciális érdeklődési területek konstruktív felhasználására,
  • és végül pedig a reális énkép, önbizalom kialakítására.

A hatékony megelőzés azért fontos, mert az aspik legtöbbje számos nehézséggel néz szembe élete során. Milyen az aspik jellemző élettörténete, és mennyiben járul hozzá a depresszió kialakulásához?

Mire egy aspergeres felnő, addigra jellemzően több trauma, bántó külső hatás érheti. Ha olyan családból származik, amely már kezdettől fogva kirekesztő bárminemű mássággal szemben, akkor a legelső dolog, amit megtapasztal a világból, az az, hogy a saját szülei, családja nem fogadja el olyannak, amilyen. Az egyik legmeghatározóbb közeg elutasítása már korán beléneveli azt az érzést, hogy ő nem ér annyit, mint egy, a standardnak megfelelően fejlődő, neurotipikus gyerek. Még nehezebb, ha van egy neurotipikus vagy egy kevésbé nyilvánvalóan furcsa autista testvére, akit bezzeg-gyerekként emlegetnek a szülei. És akkor még nem tértünk ki a bántalmazó családokban nevelkedő autista gyerekekre, akiknek a bántalmazására a furcsa viselkedésük csak újabb ürügyet ad, vagy akik jobban ki vannak szolgáltatva a szüleiknek. Azt is erősen valószínűnek tartom, hogy a gyermekotthonban felnövő autistákat a velük együtt nevelkedő gyerekek közül egyesek már egész korán kipécézik maguknak.

Hasonló irányt vesz egy, a vér szerinti szüleivel nevelkedő autista gyerek élete is, amikor kortárs közösségbe kerül. Hamar kiütközik, hogy ő más, mint a többi gyerek, nemcsak más igényei vannak, de másként reagál bizonyos helyzetekre. Jellemzően ő lesz az a személy, akit a többiek csúfolni fognak, és aki nem fogja tudni megvédeni magát – vagy ha igen, ő húzza a rövidebbet (pl. ha elkezd verekedni emiatt másokkal). Egyesek visszaélnek a szociális naivitásával, míg mások a szó szerinti értelmezésén élcelődnek. Megint mások a speciális érdeklődési területüket ócsárolják, amivel egy aspit nagyon könnyű felbosszantani és akár agresszív viselkedésre is késztetni – és a már említett módon ilyenkor sokszor az aspi húzza a rövidebbet, hiszen a többiek azzal a magyarázattal takaróznak, hogy ők csak tréfálkoztak, nem ők kezdtek el agresszív módon viselkedni. Később, munkahelyi közegben előtérbe kerülnek azok a hatalmi-emberi játszmák, amikben egy aspi nem mindig tudja feltalálni magát. Megtévesztőbb, és ebből a szempontból veszélyesebb, hogy a gyerekközösségekkel ellentétben egy munkahelyen nem mindig közösítik ki nyíltan az embert, így maga az illető aspi sem ismeri fel, hogy az az ember, aki az ebédszünetben barátságosan társalog vele, a háta mögött komoly intrikákat szövöget ellene.

Egy idő után óhatatlanul megjelenik az ember életében a párkapcsolat kérdése is. Vannak aspik, akik igazából nem igénylik a párkapcsolatot, a környezetük azonban mást vár el tőlük. Más aspik nagyon szeretnének párkapcsolatot, azonban nem járnak sikerrel az ismerkedés területén, ami nagyon sok szociális készséget vehet igénybe. Komoly problémákat okozhat etéren az is, hogy sok aspi nehezen ismeri fel a saját érzéseit. A nehézségekhez hozzáadódik, ha valaki tapasztalatlan, és a sok bántás után nehezen enged közel magához másokat. Ez mind kudarcélményt okozhat. Az első esetben az illető úgy érezheti, hogy ő hibás, amiért nem vágyik párkapcsolatra, a többi esetben pedig, hogy ő alkalmatlan párkapcsolat kialakítására és fenntartására. Az LMBTQ aspik számára különösen nehéz az ismerkedés, hiszen mindezek mellett őket a szexuális orientációjuk, nemi identitásuk miatt is érhetik retorziók.


Az aspergeres nők számára az ismerkedés több veszélyt is rejthet magában. A szexuális zaklatás, nemi erőszak szempontjából az aspergeres nők csoportja különösen veszélyeztetett csoportnak számít. Ennek oka nemcsak az aspiknál gyakori szociális naivitás vagy az érzések felismerésével és kommunikálásával kapcsolatos nehézségek, hanem a különösen alacsony önértékelés is lehet, ami hajlamossá tehet egy aspinőt arra, hogy olyan személyek közeledését is elfogadja, akiket egyébként nem tart kívánatosnak. Ha pedig általánosságban nézzük a dolgot, az aspik pont az elutasítás miatt hajlamosabbak lehetnek arra, hogy egészségtelen, az ő igényeiknek nem megfelelő emberi kapcsolatokat tartsanak fenn annak érdekében, hogy ne legyenek olyan magányosak, mint mondjuk gyerekkorukban.

Bár több aspi kemény munkával és támogatás segítségével az érdeklődésének megfelelő álláshoz jut, ez nem minden esetben van így. Van, aki azért nem tudja befejezni az egyetemet, mert változnak a speciális érdeklődési területei, és/vagy nehezen tudja beosztani az idejét. Az egyetemi karriert hátráltathatják általánosabb okok is, például magánéleti, vagy anyagi nehézségek. Sok aspi a közoktatásban sem teljesít jól az ott elszenvedett szociális kudarcok miatt, ezért hiába jelentene megváltást számára az egyetem, ahol a speciális érdeklődési területeiről tanulhat, nem sikerül felvételt nyernie a választott intézménybe. Vannak aspik, akik nem SI-területen robotolnak egy számukra sem szellemi, sem anyagi téren nem kielégítő munkakörben azért, hogy valamennyi pénzük legyen. Ennek több oka is lehet a családja rossz anyagi helyzetétől kezdve a kommunikációs nehézségekig. Az sem biztos, hogy valakinek sikerül állást találnia, ami hozzájárulhat az értéktelenség-érzéshez. Emiatt sokszor az ember saját magát hibáztatja, főleg, ha azt látja, hogy a kortársai, testvérei, nála fiatalabb, vagy kevésbé rátermett emberek mennyivel előrébb jutottak (utóbbi persze akkor is jellemző lehet, ha az ember dolgozik). Mások is őt hibáztatják, amiért nem talál munkát, teljesen figyelmen kívül hagyva a magyar gazdasági-társadalmi környezetet (nem mindenkinek van lehetősége, pénze külföldi munkát vállalni). Azok, akik sosem voltak hosszú távon munkanélküliek, gyakran meggyanúsítják az illetőt azzal, hogy csak nem próbálkozik eléggé, és túl nagy igényei vannak. Ezzel viszont nem érik el a várt hatást, a másik nem ettől fog elkezdeni állást keresni (amit egy idő után azért ad fel, mert frusztráló és fárasztó, és csak újabb kudarcélmények keletkeznének általa). A munkanélküliség azért is veszélyes helyzet (nemcsak az aspikra, hanem általánosságban nézve), mert az embernek így több ideje van a negatív gondolatokra, ami egy idő után előidézhet depressziót is.

Ezek a tényezők külön-külön, de akár együtt is nagyon könnyen elvezethetnek odáig, hogy az illető aspi már egészen kiskorától fogva leértékelje saját magát, és úgy érezze, hogy jobb lenne, ha meg sem született volna. A beilleszkedési problémák miatt a társadalom gyakran az egyént hibáztatja, és az ártalmatlan furcságok miatt az aspi szintén hátrányt szenvedhet. Ha büntetik a furcsa viselkedése vagy a speciális érdeklődési területei miatt, esetleg csalódik az SI-jében a hozzá kapcsolódó emberek miatt, könnyen kilátástalannak érezheti a helyzetét, hiszen a legfontosabb menedékét veszíti el. Ezen egy új érdeklődési kör kialakulása segíthet, de ez nem történik meg azonnal. Az aspi közvetlen környezetében lévő emberek, akik nem küzdenek hasonló problémákkal, gyakran azt érzékeltetik az aspival, hogy a szociális téren elszenvedett kudarcok az ő hibái. Sokan hajlamosak azt gondolni, hogy a nehéz helyzetben lévő személy nem próbálkozik eléggé, rossz esetben megvádolják azzal, hogy nem is szeretne változtatni. A változtatáshoz azonban az is fontos, hogy az ember tudja, hová forduljon segítségért. Ha valaki azt sulykolja, hogy a másik mennyire nem tesz semmit az állapota javulása érdekében, cserébe viszont nem ad semmilyen megoldási lehetőséget, alternatívát, azzal csak súlyosbíthat a helyzeten, hiszen csak hizlalja a negatív, megoldás nélküli gondolatok körét.

Forrás: Twitter9

Depresszió sok esetben olyan életesemény hatására következik be, amin az illető nem tud változtatni (vagy ha tudna is, nem érzi rá magát képesnek, vagy csak olyan lehetőség adódik rá, ami még rosszabbá tenné a helyzetet). Ilyen helyzetet idézhet elő egy kapcsolat megszakadása, vagy egy trauma. Ide sorolhatjuk azt is, amikor az aspi úgy érzi, a családja és más közösségek túl nagy elvárásokat támasztanak felé, illetve amikor szeretne beilleszkedni valahova, de nem sikerül neki, és fogalma sincs, mivel tudná megkedveltetni magát. Azok az emberek pedig, akiknek mindezt el meri mondani, jellemzően egyáltalán nem értik, mi olyan nehéz ebben, és sok esetben őt hibáztatják a kudarcaiért, amivel csak rontanak a helyzeten. Hozzájárulhat ehhez az is, amikor az aspi párkapcsolatokat próbálna kialakítani, de sorozatos kudarcok érik, vagy messze nem úgy funkcionál egy kapcsolatban, ahogy a másik elvárná, vagy ő maga optimálisnak tartaná. A szociális élettel kapcsolatos problémák mellé még hozzátehetjük a munkahelyi stresszt, vagy azt a frusztrációt, ami a nem az egyén igényeinek megfelelő munka végzésével vagy a tartós munkanélküliséggel jár.


Az, hogy valaki nem tud megfelelni az elvárásoknak, könnyen előidézhet depresszív állapotot, hiszen ez is egy frusztráló, nehezen megváltoztatható helyzet. Az ember bárhogyan is törekszik rá, ez sohasem lesz teljes mértékig sikeres. Egy aspergeres életében elég sok olyan helyzet van, amikor mások számára egyszerűnek tűnő elvárásoknak kell megfelelni. A kapcsolatteremtés és az íratlan társas szabályok felismerése mellett idesorolhatóak még az általánosabb, pl. a nemi szerepekkel, megjelenéssel, szexuális orientációval, életvitellel kapcsolatos elvárások is. Általánosságban véve az intoleráns, elvárásokkal teli, felfelé nyaló, lefelé taposó, áldozathibáztató, erőszakalapú rendszer tehát a depresszió melegágya lehet a különböző kisebbségekhez tartozók számára (nemcsak az elvárások, hanem a traumatikus események nagyobb aránya miatt is), és ez ismét rámutat arra, mennyire fontos egy humánusabb, igazságosabb társadalomért küzdeni. Ez persze nem jelenti azt, hogy a (több szempontból nézve) privilegizált helyzetben lévő egyének nem lehetnek depressziósok. Nem véletlen viszont, hogy gyakoribb a depresszió azoknak a körében, akiket a társadalom csoport szinten is csökkent értékűnek, alacsonyabb rendűnek lát. Mivel a társadalom jellemzően a kisebb hatalommal bíró áldozatot hibáztatja, ezért a bűntudat, szégyen érzése is az ő körükben gyakoribb (annak ellenére, hogy nem ők az elkövetők).

Ami tehát fontos: önmagában az Asperger-szindróma nem jelent egyet a depresszióval, és nem is szerencsés a két fogalmat egymás mellett használni. Több cikk ugyanis egy tőről származónak látja az autizmust, a szorongást és a depressziót, azonban ez nemcsak félrevezető és téves, hanem nagyon ártalmas is lehet. Sok depressziós, autizmusa tudatában lévő ember ennek hatására még kevésbé lehet motivált arra, hogy megfelelő segítséget keressen, hiszen könnyen kialakulhat bennük az a szemlélet, hogy az autizmusuknál fogva nincs mit tenni a depressziós állapot ellen. Tény, hogy bizonyos tényezők hajlamosabbá tehetik az autistákat a depresszióra. A depresszió és az autizmus társadalomban való előfordulásával arányosan azonban látható, hogy a két jelenség nem feltétlenül van összefüggésben. Neurotipikusokban éppúgy lehet rá hajlam, és nem szabad készpénznek venni azt sem, hogy az ő életük könnyebb, mint egy autistáé. Ahogy már fentebb utaltam rá, más alulprivilegizált kisebbségekhez tartozóknak is számos nehézséggel kell szembenézniük (az LMBT emberek között például igen magas az öngyilkosok aránya, az öngyilkosok túlnyomó része pedig depressziós). Adott esetben még csak nem is kell alulprivilegizált kisebbséghez tartozni ahhoz, hogy az embert bántsák vagy sokat szenvedjen. Ugyanígy, vannak olyan szerencsés autisták is, akik nem az általam leírt tipikus életutat járják végig, és jobban be tudnak illeszkedni, és akiket különböző okoknál fogva kevésbé bántanak.

Az lenne az érdekvédelem célja is, hogy az autisták kevesebbet szenvedjenek. Ennek egyik fontos lépése, hogy az autizmust és az ahhoz kapcsolódó szokatlan viselkedésformákat (de egyáltalán, bármiféle másságot) a társadalom ne a csökkent értékűség jeleként kezelje. Bár a depresszió vagy annak súlyosabb megnyilvánulásai nem minden aspit érintenek, az általam ismert aspik szinte mindegyike önértékelési zavarokkal küzd vagy küzdött korábban. A betegségközpontú, negatívumokat hangsúlyozó szemlélet erősítheti az érintettekben azt az érzetet, hogy ők kevésbé értékesek, mint mások, ami hozzájárulhat a negatív gondolatok kialakulásához és fennmaradásához.

Természetesen nem lehet elvárni azt sem, hogy mindenki csak az autizmus kedvező oldalát lássa. Beszélni kell a nehézségekről, fel kell ismerni azokat a rendszerszintű problémákat, amik az autistákat és az őket nevelő szülőket sújtják. Beszélni kell arról, hogy az autisták és a neurotipikusok közötti kommunikáció nem mindig zökkenőmentes – az autista fél hibáztatása helyett viszont fel kell ismerni, hogy a kommunikáció sikere vagy sikertelensége mindkét félen múlik. Ezen kívül van egy normarendszer, amit egy autistának (vagy bármilyen más képességprofillal bíró embernek) nem feltétlenül kötelessége felismerni. A kommunikációt jelenleg ugyanis rengeteg más tényező (pl. hatalmi harc, hátsó szándékok) is befolyásolja. Egy (bármilyen képességprofillal bíró) fiatal nőnek például nem kötelessége tudni, hogy egy férfi nem feltétlenül kedvességből hívja meg kávézni, hanem mert más szándéka is van (pl. szexelni). Sőt, a férfiak sértődnének meg a legjobban, ha valaki róluk, mint csoportról azt feltételezné, hogy csak és kizárólag a szexelés szándéka vezérli őket.

Az autizmusról való, pozitív vonásokat hangsúlyozó beszédmód azt sem jelenti, hogy idealizálni kell az autizmust, és erre hivatkozva a hozzátartozóknak szótlanul kell tűrniük, ha megbántják őket. Egy autista ugyanúgy tehet bántó megjegyzéseket, ugyanúgy nem elfogadható, ha érzelmileg/fizikailag bántalmazza a környezetét, mint amikor egy neurotipikus teszi. A több szempontból is nehéz helyzetben lévő szülőknek (akár érintettek, akár nem) van joguk panaszkodni, hogy bizonyos autisztikus viselkedésmódok számukra idegesítőek. Ettől még nem lesznek rossz szülők vagy intoleráns emberek. Némi ventillálásra (= a feszültség kibeszélése) szükség van, az, hogy egy-egy vonást valaki fárasztónak talál, még nem jelenti azt, hogy nem fogadja el azt (vagy az autista személyt). Ugyanígy két neurotipikus között is előfordul, hogy a másik egy-egy tulajdonsága idegesíti az egyik felet. Autisták között is lehet példa arra, hogy egy, mind a két félben meglévő autisztikus tulajdonság idegesítőnek hat az egyik vagy a másik, esetleg mindkét fél számára. Azért írom ezt, mert több szülőnél látom, hogy az érdekvédők szövegeit úgy értelmezik, hogy nekik semmi joguk panaszkodni. Szerintem mindenkinek van joga panaszkodni, az nem mindegy, hogy az adott szülő egyébként hogyan gondolkodik az autizmusról és éles helyzetben hogyan reagál (pl. bünteti-e a gyereket, elszámol magában 10-ig és csak azután reagál, vagy inkább próbálja a legjobbat kihozni a dologból és konstruktív irányba terelni az adott tulajdonságot). Bár az aspiknak nem mindig könnyű figyelembe venni a kontextust, fontos ilyenkor, hogy mindez milyen kontextusban történik. Az például nem jó, ha valaki az autizmust állítja be minden rossz okozójának. Az autizmus önmagában se nem jó, se nem rossz, a társadalmi környezet teszi inkább hátránnyá. Az sem jó, ha valaki egy számára idegesítő tulajdonságot halálos bűnként állít be. Az sem, ha eközben nem kezeli egyenrangúként az autistákat.

A pozitívumokat hangsúlyozó szemlélet tehát közel sem az autizmus idealizálásáról szól. Inkább egyfajta ellensúlya a társadalomban uralkodó negatív szemléletnek. Fontos tudatosítani azt is, hogy az autistáknak egy, többnyire nem az ő igényeikre szabott környezetben kell helytállniuk. Természetesen ez nem lehet indok arra sem, hogy szó nélkül hagyjuk, ha egy autista valami kifogásolhatót tesz (de mindezt úgy érdemes megtenni, hogy az illető ne érezze úgy, hogy helyrehozhatatlanul elrontott valamit).