2014. augusztus 20., szerda

Minden relatív

Felmerülhet a kérdés, hogy vajon miért éppen ezt a nevet választottam a blogomnak.

Azon túl, hogy ez a mondat közel áll hozzám, más oka is van. Arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy vannak olyan társadalmi beidegződések, amiket készen kapunk, és annyira természetesnek vesszük őket, hogy a legtöbben meg sem kérdőjelezzük a létezésüket. Ezek közé tartozik a kyriarchátus, a szexizmus (ezen belül a heteronormatív nyomás is), illetve az is, ahogyan a legtöbben ma a neurodivergens emberekhez viszonyulnak.

Sokan ugyanis a neurodivergens állapotokra betegségként, hiányosságként, fogyatékosságként tekintenek. Ritkán esik szó arról, hogy esetleg ezt maguk az érintettek másként élik meg. Annak hatására, hogy a világ a neurotipikusok igényeire van szabva, és hogy az ártalmatlan normasértéseket is keményen büntetik, egy idő után ezt a nézetet maguk a neurodivergens emberek is gyakran internalizálják, ami a meglévő rendszer önigazolásaként is szolgál.

Ezzel szemben a neurodiverzitás abból indul ki, hogy ezek az agyi eltérések a neurotipikusokétól eltérő, és azzal egyenrangú képességprofilt eredményeznek. Így mindjárt érthetőbb maga a mozgalom is, amelyik tiltakozik az ellen, hogy ezeket az állapotokat betegségként bélyegezzék meg.

Fontos ezzel kapcsolatban tudni, hogy ez a szemlélet nem tagadja az eltérő képességprofilú emberek problémáinak meglétét, hanem a neurotipikusok kontextusába helyezi azokat. Ezekért a problémákért nem magukat a neurodivergens embereket okolja, mint inkább a neurotipikusokra optimalizált környezetet teszi felelőssé.

Konkrétabban:

Az Asperger-szindróma kapcsán például én azt tapasztalom, hogy sokan kizárólagosan minket tesznek felelőssé az esetleges kommunikációs problémák, konfliktusok meglétéért. Ezt amúgy a szakirodalom, meg úgy általában a betegség-központú nézet is megerősíti (bár a szakirodalommal kapcsolatos kérdések, problémák külön bejegyzés tárgyát képezik), de diagnózis nélkül is ugyanúgy fennáll ez a jelenség. Ezzel az a bajom, hogy egyrészt leveszi a neurotipikus beszédpartner válláról a felelősséget. Hiszen hogyha félremegy a kommunikáció, az csak és kizárólag az én hibám lesz, holott a másiknak ugyanúgy megvan a maga felelőssége ebben.

A másik aspektusa a dolognak, amit rendkívül veszélyesnek tartok, az az, hogy ilyen alapon az aspikat ért bántalmazásokat is ki lehet magyarázni az aspoidok sajátosságaival. Ami egyrészt áldozathibáztató, másrészt a bántalmazás semmilyen körülmények között sem elfogadható. Az előbb említett szemlélet pedig voltaképpen azt erősíti meg, hogy az autisták afféle szubhumán lények, és őket bántalmazni érthetőbb, jogosabb, mint hogyha valaki egy neurotipikust bánt – gondolom, nem kell ecsetelnem, egalitariánus és neurodivergens szemponból ez az érvelés miért elfogadhatatlan.

Ezt igazolja az autista gyereket nevelő szülőknek az a gyakori álláspontja is, hogy azért nem akarják, hogy a gyerekük autista legyen, mert bántalmazások érik majd emiatt. Persze ezt is lehet boncolgatni. Egyrészt, aspergeres szemmel nézve sértő, amikor egy autista gyereket nevelő szülő közli velünk, hogy nem akarja, hogy a gyereke olyan legyen, mint mi. De van még egy másik problémám is ezzel kapcsolatban. A szülő ilyenkor arra gondol, és arra fekteti a hangsúlyt, hogy ő jót akar a gyerekének, ugyanakkor ez a hozzáállás közvetve az erőszakkultúrát erősíti, és a bántalmazók helyett az autizmusra hárítja a felelősséget. Persze nyilván ez nem ilyen fekete-fehér módon működik, hanem bizonyára többen is vannak, akik felismerik, hogy mindez nem a gyerek és az autizmus hibája, hanem a bántalmazóké (legalábbis remélem).

Én egy olyan világban szeretnék élni, amelyikben a bántalmazás semmilyen formában és semmilyen indokkal nem elfogadható, és senkinek sem kellene attól tartania, hogy őt vagy a gyerekét bántalmazni fogják.

Szeretném, ha nem csupán egyetlen képességprofil lenne elismert, hanem ezzel párhuzamosan az összes többi is. És ahogy azt már Welcome to Reality is kifejtette, ez nem jelenti szükségképpen azt, hogy a saját képességprofilunkat akarjuk normálisként, egyedüli üdvözítő útként beállítani. (Ez a hozzáállás amúgy már csak azért is vicces, mert igazolja a mi kritikáinkat és törekvéseinket is, hiszen ebből az következik, hogy a heteronormatív vagy NT-normatív nyomás létező jelenség, hiszen a kritika megfogalmazói nem véletlenül gondolkodnak így.)

Én tehát – röviden összefoglalva – úgy gondolom, azért fontos hangsúlyozni ezzel a témával kapcsolatban, hogy minden relatív, mert a neurodiverzitás lényege az, hogy relativizálja azt az álláspontot, amely szerint a neurotipikustól eltérő drótozottság szükségképpen betegséget, hiányosságot is jelent.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése