2018. február 11., vasárnap

Határvonal

Tartozom a blog olvasóinak és az autista közösségnek is egy vallomással. Az a helyzet, hogy nem vagyok diagnosztizált autista, és szerintem nincs is létjogosultsága a korábbi öndiagnózisomnak. Ennek kapcsán szerintem érdemes lenne beszélni az öndiagnózis hátulütőiről. Fontos  viszont, hogy ez a poszt rólam szól. Egyénenként változó, ki miért tartja magát autistának, és ezt nincs jogom megkérdőjelezni (még ha azt is teszem, akkor sincs).

Mielőtt azonosultam az Asperger-szindróma fogalmával, utánanéztem, pontosan mi is az, több könyvet elolvastam, több felnőtt autista blogjába belenéztem, és megismertem a neurodiverzitás alapján álló szemléletét.

Az autisztikus vonások közül sok minden passzolt. Azok az autista felnőttek, akikkel találkoztam, megerősítettek az öndiagnózisomban. Nemrég viszont több szakembertől kaptam olyan visszajelzést, hogy valószínűleg a problémáim hátterében nem az autizmus áll. Ez elgondolkodtatott, és eléggé le is rombolta az önbizalmamat. Mintha csak egy darab szar lennék, aki nem tartozik sehova.

Újra kellett gondolnom, mit is jelent nekem az Asperger-szindróma. Jelenti először is Semotát, akinek a blogja sorsfordító hatással volt rám. Semota egy elérhető, vagy inkább megközelíthető, barátságos példakép volt. Hálás vagyok, hogy a legjobb barátai közé fogadott, még ha csak rövid időre is. Jelenti AC-t, aki következetesen és találóan meg tudja fogalmazni a mondanivalóját, és elég menő illusztrációkat is készít a posztjaihoz. És jelenti azokat az embereket is, akiket kevésbé ismerek a közösségből, és akikkel (már) nem tartok/tartottam kapcsolatot, de akiket megkedveltem és nagyon intelligens embereknek tartok. A neurodiverzitás elve, amit ennek kapcsán ismertem meg, számomra egybefonódik más csoportok, pl. az LMBT emberek védelmével. Sokat gondolkodtam azon is, hogy vajon miért ennyire fontos nekem az, hogy érintett legyek, és erre megerősítést is kapjak.

Volt, aki azzal gyanúsított meg, hogy zseninek vagy különlegesnek akarok tűnni, és ezzel akarom magamra felhívni a figyelmet. Isten látja lelkem, nem ez volt a célom. Csak hát persze ezt senki sem hiszi el… Eleinte tényleg úgy éreztem, hogy ezáltal több vagyok, mint mások, és rá is játszottam az autisztikus vonásokra. Ezt nem tagadom. De nem kürtöltem világgá, hogy én mennyire autista vagyok (jó, egy-két helyen talán megemlítettem, de ennyi). Én ezt azért inkább úgy éltem meg, hogy végre találtam egy magyarázatot arra, hogy miért vagyok olyan, amilyen, miért lógok ki mindig a sorból, és úgy éreztem, hogy ez segíteni fog engem abban, hogy jobban meg tudjak birkózni a nehézségeimmel.

Éreztem azt is, hogy velem már gyerekkorom óta nem stimmel valami. Az Asperger-szindróma, mint magyarázat kapóra jött, hiszen tényleg sok minden klappolt. Mivel laikusként diagnosztizáltam magam, csak minimális ismereteim voltak a különböző pszichés rendellenességekről. Azt gondoltam, hogy például a stimmelés lehet a szorongás jele is, de azt nem sejtettem, hogy más autisztikusnak tűnő vonások jellemzőek lehetnek különböző pszichés rendellenességre, pl. a különböző személyiségzavarokra is. Épp ez volt az egyik probléma az én öndiagnózisommal – hogy teljes mértékben kizártam azt, hogy esetleg más magyarázat állhat a problémáim hátterében. Az autizmustól függetlenül felmerült bennem egy, később egyébként igazolt pszichés rendellenesség gyanúja is, mégsem éreztem kellően megalapozottnak. De még ha annak is éreztem volna, akkor sem éreztem elég komolynak a problémáimat ahhoz, hogy szakemberhez forduljak. Mert azt sulykolták belém, hogy nekem nincs jogom panaszkodni vagy haragudni, nekem nem lehetnek problémáim.

Az a baj viszont, hogy az Asperger-szindróma természete miatt az aspiság egy nagyon egyszerű és kényelmes magyarázat. Az autizmus ugyanis egy eleve elrendelt állapot, amit nem lehet megváltoztatni. Egy olyan magyarázat, ami az ember gondolkodását és viselkedését eleve meghatározottként kezeli. Amibe nagyon könnyű beletörődni. Ideális esetben persze ilyenkor egy alapvetően jóindulatú ember felismeri, mi az, amivel árthat másoknak. Ebből a szempontból előnyömre vált az öndiagnózis, mert előnyömre változtatott. Az a gondolat, hogy az autisták semmivel sem kevesebbek, mint a neurotipikusok, arra a felismerésre vezetett, hogy ha ezzel a magyarázattal bújok ki a felelősség alól, azzal ártok az autistáknak, mint csoportnak (najó, igazából Semota témában írt bejegyzései vezettek erre rá, de ez most nem annyira lényeges).

Másfelől jó esetben az öndiagnózis előtt az ember tájékozódik, milyen problémák okozhatnak az autistákra jellemző nehézségeket. Egy laikusnak viszont ehhez nem mindig van kedve és energiára. Nekem nem volt, és annyira rá voltam kattanva az autizmusra, hogy más magyarázat szóba sem jöhetett.

Mivel nem tudtam mit kezdeni a pszichés problémáimmal, ezért könnyebb volt azokat eleve meghatározottként kezelni. Könnyebb volt beletörődni abba, hogy ez vagy az a dolog nekem sosem fog úgy menni, mint másoknak. Jobb volt azt hinni, hogy a sebezhetőségem az Asperger-szindrómából fakad. Mert akkor nem kellett magamat hibáztatnom miatta. Racionálisan tudom persze, hogy most sem kellene, az önvád mégis erősebb. Nem tudtam változni, és nem is akartam. Volt, aki azt javasolta, hogy keressek fel egy pszichológust, de féltem, hogy ha beszélek róluk, akkor a közvetlen környezetem, akik ebben támogatni tudnának, nem fogja azokat komolyan venni, és nem fog támogatni abban, hogy felkeressek egy szakembert (az állami lehetőségeket nem igazán vettem számításba, azt sem tudtam, hogy vannak olyan pszichoterápiás kezelések, amiket a TB támogat, annyira rosszul meg nem voltam, hogy pszichiátriára menjek). Az Asperger-szindróma fogalma azért nyugtatott meg, mert azt jelentette, hogy nem is lehet változni.

De nemcsak ezt a célt szolgálhatta ez az identitás. Egy áldozathibáztató társadalomban élünk, ahol ha valakivel valami rossz történik, akkor rögtön ő a hibás. Én nem akartam, hogy az emberek engem hibáztassanak a velem történtek miatt, elég fájdalmat okozott az is, hogy magamat hibáztattam ezek miatt. Mélyen legbelül azt érezhettem, hogy ha azt mondom magamnak, hogy aspergeres vagyok, akkor jogosan várhatom el, hogy mások együttérezzenek velem. Mert szerintem feltétel nélkül nekem nincs jogom ezt elvárni. Akaratlanul, nem tudatosan, de kijátszottam a betegség-kártyát. Ezzel nem csak saját magamat mentegettem. Az abuzív emberek sokszor azokat támadják be, akiket valamilyen okból sebezhetőnek találnak. Sebezhetőnek lenni nem hiba, arról rohadtul nem te tehetsz, ha az vagy, hanem akik bántottak, és/vagy nem vérteztek fel kellő önbizalommal. A bántalmazásért pedig mindig a bántalmazó a felelős, az pedig még aljasabbá teszi, hogy a nála kiszolgáltatottabb helyzetben lévőt bántja. Senkinek nincs joga bántani a nála sebezhetőbbet, de sajnos társadalmilag mégis megengedett. Másrészt meg jellemzően olyan tulajdonságok alapján szúrják ki a sebezhetőséget, amiknek az illető nincs is tudatában. Az, hogy valaki kövér, az, hogy valaki ügyetlen, az, hogy valaki ilyen vagy olyan, csak duma. Kifogás. Hogy ne lássák őket az emberek akkora geciknek, mint amekkorák. Hogy az áldozatot hibáztassák, és ne az ő felelősségére figyeljenek. Én sebezhető voltam, és az Asperger-kártya kijátszásával azokat is védtem, akik engem sebezhetővé tettek.

Nem zárom ki azt a lehetőséget, hogy autista lehetek. De úgy érzem, nem volt jogom többes szám első személyben írni, és a tulajdonságaimat, illetve a tapasztalataimat kizárólag az Asperger-szindróma számlájára írni. Ahhoz sem, hogy a tapasztalataimat egy autista ember tapasztalataiként adjam elő. Nem kellett volna annyira magabiztosnak lennem, mert voltak olyan tulajdonságaim, amik nem vallanak az Asperger-szindrómára. Nem arra gondolok, hogy tudok szemkontaktust tartani, hanem inkább arra, hogy szerintem közel sem vagyok szenzorosan annyira érzékeny. Sok NT sem szereti, ha egy kávézóban a hangos zene miatt nem tud rendesen a beszélgetőpartnerére figyelni, vagy ha egyszerre többen beszélnek körülötte/hozzá.

Szóval szerintem nagyon sok hibát követtem el az elmúlt három-négy évben, és ez a felismerés arra vezetett, hogy nem, vagy nem csak autista érdekvédelemmel kellene foglalkoznom, már  csak azért sem, mert már nem annyira érdekel ez a téma, és nincs is meg a kellő tájékozottságom hozzá.

Ezen kívül nem is vagyok valami jó érdekvédő. Az, ahogyan fogalmazok, sokak számára nem befogadható, ami tök szar, mert közben az lenne a célom, hogy azokhoz az emberekhez is eljussanak ezek a gondolatok, akik nem értik, mi az érdekvédelem oka és célja. Félek is, hogy sokan sznobnak néznek emiatt, olyan embernek, aki azzal próbál tekintélyt szerezni magának, hogy a mondanivalóját telibassza idegen szavakkal. Pedig nem. Higgyétek el, nagyon szeretnék egyszerűbben fogalmazni, és próbálok is, de szerintem nem vagyok benne túl sikeres. Csak így aztán nem igazán fogyasztható az sem, amit előállítok...

Átszerkeszteni nem fogok semmit, viszont válogatni fogok a posztok között, hogy mi az, ami egyrészt fontosabb, másrészt ami nem vagy nem annyira olyan, mintha a saját tapasztalataimat egy autista ember tapasztalataiként adnám elő. Tudom, hogy így nem teljes a blog, de úgy érzem, így járok el a legkorrektebb módon. Természetesen azért a válogatásnak része, hogy az ember azt tartja meg, ami neki személy szerint jobban tetszik, szóval nézzétek el nekem, ha így teszek :P

Hogy mi lesz a jövőben? Szeretnék egy kicsit más irányt venni. Ha szükségét érzem, fogok írni az autistákról vagy más kisebbségekről. Arról írok majd, ami az eszembe jut. Vagy lehet, hogy törlöm ezt a blogot. Még nem tudom.

(Utoljára módosítva: 2018. július 27.)

4 megjegyzés :

  1. Szia! Kiktől kaptál negatív visszajelzéseket? Olyan szakértőktől, akik autizmussal foglalkoznak?

    Mi lenne, ha úgy döntenéd el a dilemmát, hogy bejelentkezel egy hivatalos diagnózisra?

    Völgylakó

    VálaszTörlés
  2. Hű, ne haragudj, hogy csak most válaszolok, csak most láttam, hogy írtál. A hivatalos diagnózisra gondoltam, de amiatt vonakodom, mert a szülőket is bele kellene vonni a sok gyerekkorra vonatkozó kérdés miatt.

    VálaszTörlés
  3. Elvileg szülők nélkül sem lehetetlen, ha tudsz találni olyan rokont, akiben megbízol és tud segíteni (és nem mellesleg, ismeri a gyermekkorodat).

    VálaszTörlés
  4. a logikus folytatás talán egy énblog lehetne

    VálaszTörlés