Időnként írok ilyen évértékelő posztot, de most nem akarok. Nagyon sok minden történt velem 2017-2018-ban és ezek nem mindig voltak jó dolgok. De úgy tűnik, rendben leszek.
Viszont különböző okokból úgy érzem, nem tudom már továbbírni ezt a blogot. Köszönöm mindenkinek, aki támogatott.
Minden relatív
2018. december 29., szombat
2018. július 18., szerda
Ha ezt ő olvassa
Nagyon félek, hogy az, akinek ezeket a sorokat írom, zaklatásnak veszi, amit írok. Ha van valami, amit szeretnék elkerülni, az a zaklatás, bűntudatkeltés, zsarolás és egyéb nemcica dolgok. De úgy érzem, ha véletlenül megtalálja a blogot és tudja, ki a szerző, el kell neki mondanom néhány dolgot ezzel kapcsolatban.
----
Bárcsak lett volna lehetőségem erről személyesen beszélni.
Bárcsak elmondhatnék mindent.
Bárcsak a kezébe adhatnám az életem.
Bárcsak gondolna rám néha.
Bárcsak többet beszélgettünk volna. Bárcsak többször kezdeményeztem volna.
Bárcsak bátrabb lettem volna.
Bárcsak tudná, mennyire csodálom.
Bárcsak tudná, mennyivel gyönyörűbb a világ pusztán azért, mert ő létezik.
Bárcsak ne érezné rosszul magát miattam.
Bárcsak tudná, mennyire hálás vagyok neki.
Bárcsak tudná, mennyire hálás vagyok neki azért is, mert az ő hatására ki tudtam lépni egy olyan helyzetből, ami túl sok fájdalmat okozott.
Bárcsak tudná, mennyire szeretetre méltó.
Bárcsak tudná, mennyire szeretem még mindig.
Bárcsak ne okoznék csalódást.
----
Bárcsak lett volna lehetőségem erről személyesen beszélni.
Bárcsak elmondhatnék mindent.
Bárcsak a kezébe adhatnám az életem.
Bárcsak gondolna rám néha.
Bárcsak többet beszélgettünk volna. Bárcsak többször kezdeményeztem volna.
Bárcsak bátrabb lettem volna.
Bárcsak ne ítélne el, amiért egy ideig azt hittem, aspergeres vagyok, mert így menekültem a problémáim elől.
Bárcsak tudná, mennyire csodálom.
Bárcsak tudná, mennyivel gyönyörűbb a világ pusztán azért, mert ő létezik.
Bárcsak ne érezné rosszul magát miattam.
Bárcsak tudná, mennyire hálás vagyok neki.
Bárcsak tudná, mennyire hálás vagyok neki azért is, mert az ő hatására ki tudtam lépni egy olyan helyzetből, ami túl sok fájdalmat okozott.
Bárcsak tudná, mennyire szeretetre méltó.
Bárcsak tudná, mennyire szeretem még mindig.
Bárcsak ne okoznék csalódást.
Bárcsak ne haragudna rám.
Bárcsak szép emlék maradnék neki.
Bárcsak szép emlék maradnék neki.
Bárcsak újra láthatnám.
Bárcsak újra hallhatnám a hangját.
Bárcsak megölelhetném.
Bárcsak újra hallhatnám a hangját.
Bárcsak megölelhetném.
2018. július 17., kedd
A nemi erőszakról
"A nemi erőszak az egyik legszörnyűbb bűn a világon, és minden második percben megtörténik. A legnagyobb baj a nemi erőszak ellen küzdő csoportokkal az, hogy a nőket akarják arra nevelni, hogy megvédjék magukat. Amire viszont igazából szükség lenne, az az, hogy a férfiakat megtanítsuk arra, hogy ne erőszakoljanak meg másokat. A problémát a gyökerénél fogva kell megszüntetni."
/Kurt Cobain/
2018. július 9., hétfő
„Nem téged szégyellek, hanem magamat”
A lányok szebbek és érdekesebbek, mint a fiúk.
Ő a kedvenc énekesnőm! Kell minden albuma és vigyetek el a koncertjére!
Végülis, a nők iránti szerelem is ugyanúgy szerelem...
Akkor legalább a főszereplőnő és nem egy mellékszereplőnő érdekelne...
Ti ketten leszbikusok vagytok?
A Pride csak a potenciális balhé miatt érdekes.
A Férfi és a Nő kiegészítik egymást, tökéletes harmóniát alkotnak.
A Pride-al igazából a melegek magukra vonják a figyelmet, és épp az ellenkezőjét érik el vele, mint amit akarnak.
Hát, oké, hogy vonzódsz a lányokhoz, de azért jobb lenne, ha fiúval jönnél össze.
Csak azért érdekel ez az énekesnő, mert a kedvenc országomból származik.
Én nem vonzódom hozzá, abszurd lenne... biztos azért érzem ezt, mert nagyon mélyen együttérzek vele.
A homofóbia létező dolog. Én is homofób vagyok. Akkor is lehetek homofób, ha a saját nememhez is vonzódom.
Ez olyan ciki... miért tetszik nekem ebből a sorozatból pont ez a nő?
Kínos egy férfi után futni. Még kínosabb nő után futni.
Szeretném, ha ezzel a lánnyal többet érintkezhetnék.
Beleszerettem?! ÉN?! Szerintem ez a dolog sokkal összetettebb...
Ennek a csajnak tök jó a stílusa... de csak a stílusa! De akkor miért tud ennyire megbántani?
Még ebben az elfogadó társaságban is kínos lenne, ha kiderülne, hogy az egyik lány tetszik...
Én heteró támogatóként érkeztem a Pride-ra.
Miért foglalkoztat annyira ez a nő? Miért olyan fontos nekem?
Bár ne vonzódnék a saját nememhez!
Beleszerettem...
Hogy szerethettem bele?!
Hát ezt szégyellem, de...
Szerelmes vagyok egy nőbe. Nagyon szeretem őt.
Nem tudja viszonozni az érzéseimet, és ez teljesen érthető. Nem várhatom el tőle, hogy viszontszeressen, mert az azt jelentené, hogy nem tekintem őt egyenrangúnak. Így is félek, hogy zaklatom. A szerelemnek része az is, hogy tiszteljük a másikat. Ha férfi lenne, akkor sem várhatnám el tőle, hogy viszontszeressen.
Egy selejt vagyok.
Undorító vagyok.
Mit sírsz annyira, a melegeket ma már mindenki elfogadja. Sőt, divat buzinak lenni.
Biztos csak azért vonzódom nőkhöz, mert rossz tapasztalataim vannak a férfiakkal.
Egy aberrált fasz vagyok, hogy érezhetek szexuális vágyat egy másik nő iránt?
Annyi biszexuális/leszbikus nő van... de hogy én is?!
Vajon hány nőhöz vonzódhattam úgy, hogy önmagamnak sem mertem bevallani?
Ebben a posztban azt
akartam bemutatni, hogyan válik egy, eredetileg inkább a saját
neme iránt érdeklődő, és az érdeklődését
nyíltan felvállaló kislányból egy olyan nő, aki csak a
férfiakhoz fűződő vonzalmát meri megélni, és elbagatellizálja,
vagy csak nagyon ritkán enged teret a nők iránti vonzalmának. És
ezt csak akkor ismeri fel, miután egyszercsak az érzései áttörik azt a bizonyos mentális gátat…
![]() |
Fotó: AC |
Mindezt úgy, hogy közben amennyire tőle telik, próbál az LMBT emberek elfogadásáért küzdeni. Bár a szövegben egészséges gondolatok is megjelennek, a mondatok többsége mégis azt jelzi, hogy mélyen legbelül még egyáltalán nincs rendben önmagával.
2018. február 11., vasárnap
Határvonal
Tartozom a blog olvasóinak és az autista közösségnek is
egy vallomással. Az a helyzet, hogy nem vagyok diagnosztizált
autista, és szerintem nincs is létjogosultsága a korábbi öndiagnózisomnak. Ennek kapcsán szerintem érdemes lenne beszélni az öndiagnózis hátulütőiről. Fontos viszont, hogy ez a poszt rólam szól. Egyénenként változó, ki miért tartja magát autistának, és ezt nincs jogom megkérdőjelezni (még ha azt is teszem, akkor sincs).
Mielőtt azonosultam az Asperger-szindróma fogalmával, utánanéztem, pontosan mi is az, több könyvet elolvastam, több felnőtt autista blogjába belenéztem, és megismertem a neurodiverzitás alapján álló szemléletét.
Mielőtt azonosultam az Asperger-szindróma fogalmával, utánanéztem, pontosan mi is az, több könyvet elolvastam, több felnőtt autista blogjába belenéztem, és megismertem a neurodiverzitás alapján álló szemléletét.
Az autisztikus vonások
közül sok minden passzolt. Azok az autista felnőttek, akikkel
találkoztam, megerősítettek az öndiagnózisomban. Nemrég viszont
több szakembertől kaptam olyan visszajelzést, hogy valószínűleg
a problémáim hátterében nem az autizmus áll. Ez
elgondolkodtatott, és eléggé le is rombolta az önbizalmamat.
Mintha csak egy darab szar lennék, aki nem tartozik sehova.
Újra kellett gondolnom, mit is jelent nekem az Asperger-szindróma. Jelenti először is Semotát, akinek a blogja sorsfordító hatással volt rám. Semota egy elérhető, vagy inkább megközelíthető, barátságos példakép volt. Hálás vagyok, hogy a legjobb barátai közé fogadott, még ha csak rövid időre is. Jelenti AC-t, aki következetesen és találóan meg tudja fogalmazni a mondanivalóját, és elég menő illusztrációkat is készít a posztjaihoz. És jelenti azokat az embereket is, akiket kevésbé ismerek a közösségből, és akikkel (már) nem tartok/tartottam kapcsolatot, de akiket megkedveltem és nagyon intelligens embereknek tartok. A neurodiverzitás elve, amit ennek kapcsán ismertem meg, számomra egybefonódik más csoportok, pl. az LMBT emberek védelmével. Sokat gondolkodtam azon is, hogy vajon miért ennyire fontos nekem az, hogy érintett legyek, és erre megerősítést is kapjak.
Volt, aki azzal gyanúsított meg, hogy zseninek vagy különlegesnek akarok tűnni, és ezzel akarom magamra felhívni a figyelmet. Isten látja lelkem, nem ez volt a célom. Csak hát persze ezt senki sem hiszi el… Eleinte tényleg úgy éreztem, hogy ezáltal több vagyok, mint mások, és rá is játszottam az autisztikus vonásokra. Ezt nem tagadom. De nem kürtöltem világgá, hogy én mennyire autista vagyok (jó, egy-két helyen talán megemlítettem, de ennyi). Én ezt azért inkább úgy éltem meg, hogy végre találtam egy magyarázatot arra, hogy miért vagyok olyan, amilyen, miért lógok ki mindig a sorból, és úgy éreztem, hogy ez segíteni fog engem abban, hogy jobban meg tudjak birkózni a nehézségeimmel.
Éreztem azt is, hogy velem már gyerekkorom óta nem stimmel valami. Az Asperger-szindróma, mint magyarázat kapóra jött, hiszen tényleg sok minden klappolt. Mivel laikusként diagnosztizáltam magam, csak minimális ismereteim voltak a különböző pszichés rendellenességekről. Azt gondoltam, hogy például a stimmelés lehet a szorongás jele is, de azt nem sejtettem, hogy más autisztikusnak tűnő vonások jellemzőek lehetnek különböző pszichés rendellenességre, pl. a különböző személyiségzavarokra is. Épp ez volt az egyik probléma az én öndiagnózisommal – hogy teljes mértékben kizártam azt, hogy esetleg más magyarázat állhat a problémáim hátterében. Az autizmustól függetlenül felmerült bennem egy, később egyébként igazolt pszichés rendellenesség gyanúja is, mégsem éreztem kellően megalapozottnak. De még ha annak is éreztem volna, akkor sem éreztem elég komolynak a problémáimat ahhoz, hogy szakemberhez forduljak. Mert azt sulykolták belém, hogy nekem nincs jogom panaszkodni vagy haragudni, nekem nem lehetnek problémáim.
Az a baj viszont, hogy az Asperger-szindróma természete miatt az aspiság egy nagyon egyszerű és kényelmes magyarázat. Az autizmus ugyanis egy eleve elrendelt állapot, amit nem lehet megváltoztatni. Egy olyan magyarázat, ami az ember gondolkodását és viselkedését eleve meghatározottként kezeli. Amibe nagyon könnyű beletörődni. Ideális esetben persze ilyenkor egy alapvetően jóindulatú ember felismeri, mi az, amivel árthat másoknak. Ebből a szempontból előnyömre vált az öndiagnózis, mert előnyömre változtatott. Az a gondolat, hogy az autisták semmivel sem kevesebbek, mint a neurotipikusok, arra a felismerésre vezetett, hogy ha ezzel a magyarázattal bújok ki a felelősség alól, azzal ártok az autistáknak, mint csoportnak (najó, igazából Semota témában írt bejegyzései vezettek erre rá, de ez most nem annyira lényeges).
Másfelől jó esetben az öndiagnózis előtt az ember tájékozódik, milyen problémák okozhatnak az autistákra jellemző nehézségeket. Egy laikusnak viszont ehhez nem mindig van kedve és energiára. Nekem nem volt, és annyira rá voltam kattanva az autizmusra, hogy más magyarázat szóba sem jöhetett.
Mivel nem tudtam mit kezdeni a pszichés problémáimmal, ezért könnyebb volt azokat eleve meghatározottként kezelni. Könnyebb volt beletörődni abba, hogy ez vagy az a dolog nekem sosem fog úgy menni, mint másoknak. Jobb volt azt hinni, hogy a sebezhetőségem az Asperger-szindrómából fakad. Mert akkor nem kellett magamat hibáztatnom miatta. Racionálisan tudom persze, hogy most sem kellene, az önvád mégis erősebb. Nem tudtam változni, és nem is akartam. Volt, aki azt javasolta, hogy keressek fel egy pszichológust, de féltem, hogy ha beszélek róluk, akkor a közvetlen környezetem, akik ebben támogatni tudnának, nem fogja azokat komolyan venni, és nem fog támogatni abban, hogy felkeressek egy szakembert (az állami lehetőségeket nem igazán vettem számításba, azt sem tudtam, hogy vannak olyan pszichoterápiás kezelések, amiket a TB támogat, annyira rosszul meg nem voltam, hogy pszichiátriára menjek). Az Asperger-szindróma fogalma azért nyugtatott meg, mert azt jelentette, hogy nem is lehet változni.
De nemcsak ezt a célt szolgálhatta ez az identitás. Egy áldozathibáztató társadalomban élünk, ahol ha valakivel valami rossz történik, akkor rögtön ő a hibás. Én nem akartam, hogy az emberek engem hibáztassanak a velem történtek miatt, elég fájdalmat okozott az is, hogy magamat hibáztattam ezek miatt. Mélyen legbelül azt érezhettem, hogy ha azt mondom magamnak, hogy aspergeres vagyok, akkor jogosan várhatom el, hogy mások együttérezzenek velem. Mert szerintem feltétel nélkül nekem nincs jogom ezt elvárni. Akaratlanul, nem tudatosan, de kijátszottam a betegség-kártyát. Ezzel nem csak saját magamat mentegettem. Az abuzív emberek sokszor azokat támadják be, akiket valamilyen okból sebezhetőnek találnak. Sebezhetőnek lenni nem hiba, arról rohadtul nem te tehetsz, ha az vagy, hanem akik bántottak, és/vagy nem vérteztek fel kellő önbizalommal. A bántalmazásért pedig mindig a bántalmazó a felelős, az pedig még aljasabbá teszi, hogy a nála kiszolgáltatottabb helyzetben lévőt bántja. Senkinek nincs joga bántani a nála sebezhetőbbet, de sajnos társadalmilag mégis megengedett. Másrészt meg jellemzően olyan tulajdonságok alapján szúrják ki a sebezhetőséget, amiknek az illető nincs is tudatában. Az, hogy valaki kövér, az, hogy valaki ügyetlen, az, hogy valaki ilyen vagy olyan, csak duma. Kifogás. Hogy ne lássák őket az emberek akkora geciknek, mint amekkorák. Hogy az áldozatot hibáztassák, és ne az ő felelősségére figyeljenek. Én sebezhető voltam, és az Asperger-kártya kijátszásával azokat is védtem, akik engem sebezhetővé tettek.
Nem zárom ki azt a lehetőséget, hogy autista lehetek. De úgy érzem, nem volt jogom többes szám első személyben írni, és a tulajdonságaimat, illetve a tapasztalataimat kizárólag az Asperger-szindróma számlájára írni. Ahhoz sem, hogy a tapasztalataimat egy autista ember tapasztalataiként adjam elő. Nem kellett volna annyira magabiztosnak lennem, mert voltak olyan tulajdonságaim, amik nem vallanak az Asperger-szindrómára. Nem arra gondolok, hogy tudok szemkontaktust tartani, hanem inkább arra, hogy szerintem közel sem vagyok szenzorosan annyira érzékeny. Sok NT sem szereti, ha egy kávézóban a hangos zene miatt nem tud rendesen a beszélgetőpartnerére figyelni, vagy ha egyszerre többen beszélnek körülötte/hozzá.
Szóval szerintem nagyon sok hibát követtem el az elmúlt három-négy évben, és ez a felismerés arra vezetett, hogy nem, vagy nem csak autista érdekvédelemmel kellene foglalkoznom, már csak azért sem, mert már nem annyira érdekel ez a téma, és nincs is meg a kellő tájékozottságom hozzá.
Ezen kívül nem is vagyok valami jó érdekvédő. Az, ahogyan fogalmazok, sokak számára nem befogadható, ami tök szar, mert közben az lenne a célom, hogy azokhoz az emberekhez is eljussanak ezek a gondolatok, akik nem értik, mi az érdekvédelem oka és célja. Félek is, hogy sokan sznobnak néznek emiatt, olyan embernek, aki azzal próbál tekintélyt szerezni magának, hogy a mondanivalóját telibassza idegen szavakkal. Pedig nem. Higgyétek el, nagyon szeretnék egyszerűbben fogalmazni, és próbálok is, de szerintem nem vagyok benne túl sikeres. Csak így aztán nem igazán fogyasztható az sem, amit előállítok...
Átszerkeszteni nem fogok semmit, viszont válogatni fogok a posztok között, hogy mi az, ami egyrészt fontosabb, másrészt ami nem vagy nem annyira olyan, mintha a saját tapasztalataimat egy autista ember tapasztalataiként adnám elő. Tudom, hogy így nem teljes a blog, de úgy érzem, így járok el a legkorrektebb módon. Természetesen azért a válogatásnak része, hogy az ember azt tartja meg, ami neki személy szerint jobban tetszik, szóval nézzétek el nekem, ha így teszek :P
Hogy mi lesz a jövőben? Szeretnék egy kicsit más irányt venni. Ha szükségét érzem, fogok írni az autistákról vagy más kisebbségekről. Arról írok majd, ami az eszembe jut. Vagy lehet, hogy törlöm ezt a blogot. Még nem tudom.
(Utoljára módosítva: 2018. július 27.)
2018. február 5., hétfő
Az Asperger-szindróma és a depresszió
Előre szólok: ez egy hosszú,
kimerítő, és minden bizonnyal sokak számára felkavaró bejegyzés
lesz. Nekem sem könnyű megírni. Nagyon fontosnak tartom viszont,
hogy ez a téma megjelenjen ezeken a tereken, ugyanis nem egy
ismeretterjesztő cikk egyenlőségjelet tesz az autizmus, a
szorongás és a depresszió között, amit több szempontból is
problémásnak tartok. Én sem vagyok szakember, de van fogalmam az
autizmusról, a szorongásról és a depresszióról.
Az első és legfontosabb
különbség, amit mindenképpen hangsúlyozni szeretnék, az az,
hogy míg a depresszió betegség, az Asperger-szindróma nem az.
Senki sem születik depressziósan (bár bizonyos személyiségvonások
és genetikai tényezők hajlamosíthatják rá az embert), az
Asperger-szindróma viszont örökletes. Az Asperger-szindrómát és
a depressziót sokan állapotként határozzák meg, azonban
szerintem ez sem fedi teljes mértékig a valóságot. Míg az
Asperger-szindróma egy képességprofil, a depresszió egy
pszichiátriai kórkép, aminek különféle fajtái vannak. Érdemes
tisztázni azt is, hogy mit értünk depresszió alatt. Sokan úgy
gondolnak a depresszióra, hogy egyenlő a szomorú hangulattal,
köznapi értelemben is így használják ezt a szót. Ez azonban
koránt sincs így. Az erről szóló értekezések szerint ahhoz,
hogy a depresszió diagnózisát fel lehessen állítani, legalább
két héten át fenn kell állnia az alábbi kilenc tünet közül
legalább ötnek: 1) indokolatlannak tűnő szomorúság, 2) az
érdeklődés, örömérzet elvesztése, az ember nem leli örömét
az addigi érdeklődési köreiben, tevékenységeiben, 3) jelentős
hízás vagy fogyás, 4) alvási nehézségek (túl sok/túl kevés
alvás), 5) túlmozgásosság/lelassult mozgás, 6) fáradtság,
kimerültség, 7) értéktelenség érzése, önvád, 8) csökkent
gondolkodási, döntési, koncentrációs képesség, 9)
öngyilkossági gondolatok.1
Forrás: Healthnormal2 |
Szubjektív szempontból nézve
a depresszió olyan, mint egy fekete lyuk, az ember minden energiáját
elnyeli. Nem marad más, csak a kimerültség, a fájdalom, a
szomorúság, a belső feszültség, vagy a teljes érzelmi
kiüresedettség. Az embernek nincs kedve semmihez, legszívesebben
nem is létezne. Elég negatívan látja a világot, és benne saját
magát. Egy idő után hiába küzd ellene, hiába szeretne kikerülni
a negatív gondolatfolyamból, ez nem sikerül. Hiába ismeri fel,
hogy bajban van, megoldást nem talál a helyzetére. Ez a
tehetetlenség csak tovább frusztrálja az egyént, és ahelyett,
hogy jobban lenne, csak egyre mélyebben süpped bele ebbe az állapotba.
Magától értetődik, hogy kezelés nélkül, megfelelő megoldási
stratégiák nélkül az ember az öngyilkosságot látja egyedüli
megoldásnak ebből a helyzetből. Türelmetlen a környezetével,
akik gyakran nem adekvát módon próbálnak a segítségére lenni
(ezt a türelmetlenséget esetenként a szemére is vetik). Van,
amikor nincs is tudatában annak, hogy a szerettei aggódnak érte,
mert úgy érzi, ő nem szerethető. Amikor pedig az ember tudatában
van, hogy mások aggódnak érte, és türelmetlen velük, csak még
rosszabbul érzi magát ettől. Ahelyett tehát, hogy az emberi
interakciók segítenének, gyakran csak még jobban húzzák lefelé
az illetőt a depresszió mélyére, mert ő ettől úgy érzi,
terhére van másoknak, és hiába szeretne emiatt jobban lenni, ez
nem megy, ez csak növeli a frusztrációt és a
fölöslegesség-érzetet… A kör bezárul, és csak generálja
tovább önmagát.
A depresszió kialakulásának
több oka van. Bizonyos genetikai tényezők és személyiségvonások
hajlamosíthatják rá az embert, de gyakran egy kilátástalannak,
megváltoztathatatlannak tűnő élethelyzet váltja ki a
depressziót. Sokan úgy gondolják, hogy az Asperger-szindrómások
hajlamosabbak a depresszióra, mint a neurotipikusok, és sok helyen
együtt említik a két jelenséget. Valóban így van?
Az aspik jelentős része
érzékenyebb a környezeti hatásokra, mint a neurotipikusok, ezért
stresszesebben éli meg a mindennapokat is. Sokak számára fontos az
állandóság (gyakran a különböző rutinok és rituálék célja
ennek fenntartása), és nagyon nehezen teszik túl magukat a nagy
változásokon. A meg nem értettség és a kapcsolatteremtés során
jelentkező nehézségek, illetve az ennek nyomán fellépő
szociális szorongás miatt intenzívebben élik meg a más
emberekkel kapcsolatos kudarcaikat. Jellemzően nem túl széles a
szociális hálójuk (bár ez nem mindenkire igaz), és nem sok
közeli barátjuk van. Egy közeli hozzátartozó, barát elvesztése
ezért rendkívül fájdalmas lehet a számukra, és általában
nehezebben teszik túl magukat egy váláson, szakításon,
összeveszésen vagy egy haláleseten, mint egy neurotipikus. A nem
tipikus, gyakran büntetett kommunikációs mintázataik és a
szorongás miatt gyakran saját magukat hibáztatják a más
emberekkel folytatott kommunikációjuk elégtelensége miatt.
Az aspikra eléggé jellemző a
repetitív gondolkodás, illetve a megszállott érdeklődés egy-egy
téma iránt. Azt hiszem, ez az a tényező, ami hajlamosíthat egy
aspergerest a depresszióra, és egyben segíthet is annak
megelőzésében (lásd lentebb).
A depressziót és a szorongást
gyakran kíséri az ún. rumináció jelensége. Ez a negatív
gondolatok végtelen ciklusát jelenti: egy helyzetről jellemzően
először annak negatív kimenetele jut az ember eszébe, és
rögeszmésen rágódik ugyanazon a problémán. Az ember újra és
újra átgondolja, mi az, amit tennie kellene egy adott helyzetben,
de nem jut megoldásra. Ilyenkor felméri az összes lehetséges
választási lehetőséget és azok lehetséges kimenetét, és
megpróbálja a legkisebb rosszat választani. A ruminációhoz ezért
gyakran társul a tétovázás, habozás, döntésképtelenség.
A fogalom illusztrálásaként
mondok erre egy példát. Ez most egy szociális helyzet lesz, de
rumináció nem csak ezen a téren jelentkezhet.
Az egyszeri aspit (lehet akár
neurotipikus is, a rumináció nemcsak aspikra jellemző) a
munkatársai meghívják egy házibuliba. Nevezzük őt Alexandrának.
Egy jóindulatú kolléga (nevezzük Lillának) más elfoglaltságára
hivatkozva este 10-kor indulni készül. Tudja, hogy Alexandra vele
egy irányban lakik, ezért felajánlja, hogy hazaviszi őt kocsival,
Alexandra azonban habozik. Mi játszódik le ilyenkor Alexandra
fejében?
„Ha elmegyek most, a többiek lúzernek fognak nézni, hogy ilyen korán lelépek, ráadásul jó a zene, szívesen maradnék még. Ha viszont visszautasítom Lilla ajánlatát, meg fog sértődni. Egyébként is, nekem azért tényleg kicsit késő van, ilyenkor általában jobban szeretek otthon olvasni. Ha maradok, azon fogok rágódni, hogy Lilla biztos haragszik rám, és azt hiszi, neheztelek rá, hiszen már máskor is mentünk együtt haza. Lehet, hogy azt hiszi, időközben megutáltam, már nem tartom olyan érdekesnek a társaságát, ezért kerülni fog. Másfelől viszont ha elfogadom az ajánlatát, a többiek fognak neheztelni rám, és otthon ezen fogok görcsölni. Ha így nézzük, jobban megéri maradnom, hiszen ha Lilla megsértődik rám, akkor csak egy ember fog utálni, ha meg elmegyek vele, akkor mindenki más. Viszont Lilla mindig nagyon jóindulatú velem, a többiek közül senki nem szokott velem ilyen sokat beszélgetni, lehet, hogy többet ér az ő szimpátiája, mint ez az egész bagázs együttvéve. Ráadásul ha maradok, akkor rosszul fogom érezni magam, amiért megbántottam Lillát… Inkább elmegyek vele, a többieknek meg angolnázok valamit, különben is, ennyi erővel őt is lúzernek nézhetnék, amiért ilyen korán lelép, és akkor legalább nem csak én leszek egyedül lúzer...”
Ez azért jó példa, mert
Alexandra eleve abból a feltételezésből indul ki, hogy bármit
tesz, helyrehozhatatlanul elrontja a kapcsolatát más emberekkel.
Szinte teljesen elsikkad, hogy ő maga mit szeretne tenni, mindent az
határoz meg, hogy mások hogyan fognak reagálni. A rövid távú,
„itt és most én azt akarom” reakció helyett arra fókuszál,
hogy a jelenlegi döntésének milyen hatása lesz a jövőre. Persze
azért ez részben önmeggyőzés is lehet, hogy szociális
szempontból nézve is az a legjobb döntés, ha a saját igényeit
követi, és így validálja azt az igényét, hogy haza akar menni.
Érdemes megfigyelni azt is, hogy már magát a görcsölést, a
szorongást, a problémán való további rágódást (= ruminációt)
is lehetséges tényezőként tartja számon, ami a későbbiekben
meghatározza majd a közérzetét. Csak hát az a szar ebben, hogy
bármelyik lehetőséget választja, így is, úgy is ruminálni
fog... Ha a ruminációt a depresszió szerves részének tekintjük
(márpedig több kutató így tesz)3,
máris magyarázatot kaphatunk arra, hogy a depressziós személyekre
miért jellemző a csökkent gondolkodási, döntési, koncentrációs
készség, hiszen a rumináció, az ugyanazon a dolgon való
kényszeres rágódás rengeteg energiát visz el.
A rumináció, a negatív
gondolatokon való őrlődés jellemzően tovább gerjeszti önmagát,
ami jelentős torzításokat tud okozni egy-egy dolog értelmezésében,
és ezen keresztül az illető világlátásán.
Egy aspi, aki obszesszívan rá
tud kattanni dolgokra, vissza-visszatérő gondolkodási sémái
vannak, ráadásul jellemzően inkább elméleti, mint gyakorlati
beállítottságú, nagyobb eséllyel lesz hajlamos a ruminációra,
ami elősegítheti a depresszió kialakulását.
Forrás: Spirituality Health4 |
Jogosan merül fel a kérdés,
mit tehetünk a rumináció és más depressziós tünetek
visszaszorítása vagy megelőzése érdekében. Fontosnak tartom
hangsúlyozni, hogy a depresszió egy betegség, ami az ember agyában
biokémiai változásokat idéz elő. Önerőből csak enyhíteni
lehet a tüneteket, de a depresszió hatékony kezeléséhez
mindenképpen szükséges segítséget kérni. Az is fontos, hogy nem
mindenkinek ugyanazok a megoldási stratégiák vagy terápiás
módszerek válnak be, ezért nem szabad az első sikertelen
próbálkozás után feladni (ezt azért is hangsúlyozom, mert az
ember hajlamos ilyenkor azt gondolni, hogy rajta nem lehet segíteni).
Vannak viszont módszerek, amik bizonyos esetekben segíthetnek a
depresszió megelőzésében vagy a tünetek enyhítésében. Mik
lehetnek ezek egy aspi esetében, és hogyan lehet felismerni, ha egy
aspi depressziós?
Az egyik legjobb rövid távú
stratégia a figyelem elterelése a kínzó gondolatokról. Ez nem
könnyű, hiszen ezek a gondolatok nagyon könnyen visszatérnek,
nehéz megszabadulni tőlük, és nehéz értelmes tevékenységbe is
belekezdeni miattuk („úgysem fogom tudni elterelni a figyelmem,
úgyis visszatérnek a sötét gondolatok, mit erőlködjek”).
Utána meg az ember frusztrált lesz, hogy egész nap nem csinált
semmi értelmeset (és a depresszív gondolatok köre folytatódik).
Sokan a sportot vagy a meditációt javasolják ennek
kiküszöbölésére. A hosszas stimmelőszertartások (stimmelés:
ismétlődő mozgássorozat), amennyiben van lehetőség a
művelésükre, sokat segíthetnek a figyelemelterelésben. A sport
akkor igazán hatásos, ha elég megerőltető, és az embernek nincs
ideje közben gondolkodni. Nem árt akkor sem, ha az ember
a figyelemelterelésen kívül más stratégiákon is gondolkodik. Az
AS-esek jó része ugyanis hajlamos elhanyagolni a fizikumát
(jelentős részben a gúnyolódó iskolatársak miatt), és ezért a
fizikai egészségük sincs kirobbanó formában. Külön posztot
szentelhetnék annak, mennyire igazságtalan is az, hogy a kortársak
jelentősen hozzájárulnak az autisztikus illető depressziójához,
és azzal, hogy az ügyetlen mozgása miatt kicsúfolják, elveszik a
kedvét attól, hogy mozogjon, ami megoldás lehetne a depressziós
állapot megelőzésében/kordában tartásában...
Persze van olyan eset is, amikor
az ember arra sem tudja rávenni magát, hogy kikeljen az ágyból,
és utána persze emiatt is rosszul érzi magát. Ilyenkor talán az
segít a legtöbbet, ha az ember önhibáztatás helyett időt ad
magának, és alapvetőnek tűnő dolgok elvégzését tűzi ki célul
(pl. takarítás).5
A lehetséges megoldási
lehetőségek között szerepel még az alkotás. Hasznos lehet, ha
az ember tud és szeret hangszeren játszani, énekelni, rajzolni
vagy írni. A zenehallgatás is egy módszer lehet a rumináció vagy
a rossz hangulat leküzdésére. Zenehallgatáskor aktiválódnak az
adott zeneszámhoz kötődő emlékek, így segít a
figyelemelterelésben.6
Ezen kívül tudatosan is lehet a figyelmet a dallamra, a ritmusra,
vagy a szövegre irányítani.
Nagyon fontos a megfelelő
időbeosztás is, épp ezért tartom jónak, hogy az autista
gyerekeket nevelő szülők napirenddel strukturálják a gyerekek
idejét, mert egy aspi eléggé hajlamos arra, hogy belefeledkezzen a
perszeverálásba (= a speciális érdeklődési terület
tanulmányozásába), amit aztán nem tud abbahagyni, és ez bizony
szorongás/depresszió esetén még nehezebbé teszi a helyzetet.
(Arra gondolok, hogy van, amikor az ember nem/nehezen képes felkelni
és produktív tevékenységet folytatni, agyal a negatív
gondolatain, ami újabbakat indít el, és ez csak tovább
eszkalálódik... Szóval a szabadidő strukturálása fontos, főleg,
ha az ember aspi, és/vagy nehezen tud váltani tevékenységek
között.)
Forrás: Twinkl7 |
Egy speciális érdeklődési
területről (= special interest, rövidítve SI) szóló jó könyv
ilyenkor sokat segíthet. Az intenzív érdeklődés, tudásszomj
enyhébb depresszió esetén felül tudja írni a kínzó
gondolatokat. Az SI perszeverálása azért is hasznos ilyenkor, mert
az ember úgy érzi, hogy még ha szociális téren nem is lesz
sikeres, megutálják/bántani fogják a többiek, az SI mindig ott
lesz neki menedékként. (A gond akkor van, ha az ember szerelmes...
Ekkor ugyanis hiába tud kikapcsolni egy jó könyv, videó, zene,
vagy bármilyen más SI-vel kapcsolatos dolog, mégiscsak olyan
emberről van szó, akit nem akarunk elveszíteni. A hasonlatot több
szempontból problematikusnak érzem, de ilyenkor a másik ember is
SI-ként funkcionál.) Szerintem sok aspit az SI-vel való intenzív
foglalkozás ment meg a depressziótól, és jellemzően egy SI tud
segíteni abban is, hogy az ember felépüljön egy nagyobb
megrázkódtatásból. Utóbbi esetben egy régi SI felelevenítése
nagyon sokat jelenthet az ember számára, érdemes lehet ebbe az
irányba terelni. A speciális érdeklődési terület konstruktív
irányba terelheti az obszesszív gondolkodást. Az SI területén
felhalmozott tudást jellemzően értékelni szokta az aspi
környezete és az ennek nyomán szerzett új ismerősök szintén
megbecsülik őt ezért. Ettől még persze nem fáj kevésbé, ha az
embert más közegekben bántják, de a fontossága miatt a speciális
érdeklődési terület és az általa szerzett barátok segíthetnek
abban, hogy az aspi jobban érezhesse magát.
Forrás: Musings of an Aspie blog8 |
Fontos az is, hogy milyen téma
az ember speciális érdeklődési területe. Aggódásra ad okot
például, ha egy aspi különböző creepy dolgokra (pl. erőszak,
fegyverek, gyilkosságok különböző módjai, stb) kattan rá,
hiszen ahogy Attwood is írja, a speciális érdeklődési terület
megválasztása nem véletlen. A témaválasztás azt jelezheti, hogy
az aspit valamilyen érzelmi megrázkódtatás érte, amin ilyen
módon próbálja túltenni magát. A fegyverekkel, gyilkosságokkal,
halálesetekkel való elmélyült foglalkozás szuicid gondolatok
jele is lehet. Arra is érdemes odafigyelni, ha valaki a testsúlyára,
az alakjára fókuszál, mert ez az anorexia jele lehet (az pedig,
bár nem egyenlő a depresszióval, előidézhet depresszív
állapotot). Az SI-vel való foglalkozás büntetése ilyenkor csak
ront a helyzeten, ehelyett érdemes szakember segítségét kérni.
Egyes cikkek szerzői a
depressziót és a szorongásos problémákat összekötik az
étrenddel és a bélflóra egyensúlyával. Olyan embereket hoznak
fel példaként ezekben az írásokban, akiken a szakember nem tudott
segíteni, de mihelyt megváltoztatták az étrendjüket, egycsapásra
jobban lettek. Abban ugyan nem kételkedem, hogy lehet kölcsönhatás
a mentális állapot és a bélrendszer állapota között, sőt,
étel-intolerancia esetén valóban felerősödhetnek bizonyos
vonások, azt azonban nem tudom elhinni, hogy ilyen jelentős mértékű
javulást lehet elérni az étrend megváltoztatásával. Nem tudom
elhinni, hogy attól bárkinek a depressziója vagy a szorongása
elmúlt volna, hogy naponta elfogyasztott egy pohár joghurtot –
sőt, arról sem hallottam, hogy egy autista ettől vált volna
neurotipikussá (egyes szerzők szerint ugyanis ily módon az
autizmus kialakulása is megelőzhető, mintha az valami rossz dolog
lenne, amit meg kell előzni, és mintha úgy alakulna ki, mint a
depresszió vagy a szorongás). Nagyon egyénfüggő az is, hogy
kinél milyen terápiás módszerek válnak be, az is előfordulhat,
hogy a szakember nem az egyénnek megfelelő módon közelített a
problémához. Ugyanígy károsak a különböző pozitív
gondolkodást erőltető frázisok, könyvek is, amik megint csak az
egyént hibáztatják a nehéz élethelyzete miatt.
![]() |
A képet készítette: AC |
Nem kételkedem abban, hogy
ezeket a cikkeket jó
szándékkal
írják, ráadásul az egészséges étkezés kialakítására
tényleg fontos felhívni a figyelmet. Ezeknek a cikkeknek azonban
nagyon káros hatásuk is lehet. Egy egyébként is önmagát
hibáztató, depressziós embernek a legkevésbé sem hiányzik az,
hogy őt hibáztassák az egészségtelen életmódja és ezen
keresztül a depressziója miatt. Még rosszabb, hogy ezek a cikkek
azt sugallják, hogy a javulás csak ezen múlik. Nemcsak, hogy hamis
reményeket ültetnek el kétségbeesett emberek fejében (amit aztán
újabb csalódás követ), hanem azt is közvetítik, hogy az
egészséges étrend (ami természetesen fontos) önmagában
helyettesíti a pszichológus, illetve pszichiáter beavatkozását.
Azok az emberek, akik egyébként nem mernek segítséget kérni,
megkönnyebbülhetnek, de a kiábrándulás épp ezért lesz nagyobb
(„hát igen, tudtam én már az elején, hogy nekem úgysem segít
semmi, az egészséges étrend sem, fölösleges bármiféle
megoldást keresni, rajtam úgysem segít semmi”). Az egészséges
étkezés fogalma, egy jó dietetikus közbeavatkozása az
anorexiásoknak/bulimiásoknak nyújthat igazán nagy segítséget.
Természetesen itt is fontos hangsúlyozni azt, hogy az egészséges
étkezés és a táplálkozási szakértő önmagában nem
helyettesíti a megfelelő pszichológusi/pszichiáteri segítséget.
Az autista gyerekek
fejlesztésekor tehát szerintem érdemes különösen nagy gondot
fordítani
- az időbeosztásra,
- a hatékony megküzdési stratégiák kialakítására (pl. szociális téren),
- a speciális érdeklődési területek konstruktív felhasználására,
- és végül pedig a reális énkép, önbizalom kialakítására.
A hatékony megelőzés azért
fontos, mert az aspik legtöbbje számos nehézséggel néz szembe
élete során. Milyen az aspik jellemző élettörténete, és
mennyiben járul hozzá a depresszió kialakulásához?
Mire egy aspergeres felnő,
addigra jellemzően több trauma, bántó külső hatás érheti. Ha
olyan családból származik, amely már kezdettől fogva kirekesztő
bárminemű mássággal szemben, akkor a legelső dolog, amit
megtapasztal a világból, az az, hogy a saját szülei, családja
nem fogadja el olyannak, amilyen. Az egyik legmeghatározóbb közeg
elutasítása már korán beléneveli azt az érzést, hogy ő nem ér
annyit, mint egy, a standardnak megfelelően fejlődő, neurotipikus
gyerek. Még nehezebb, ha van egy neurotipikus vagy egy kevésbé
nyilvánvalóan furcsa autista testvére, akit bezzeg-gyerekként
emlegetnek a szülei. És akkor még nem tértünk ki a bántalmazó
családokban nevelkedő autista gyerekekre, akiknek a bántalmazására
a furcsa viselkedésük csak újabb ürügyet ad, vagy akik jobban ki
vannak szolgáltatva a szüleiknek. Azt is erősen valószínűnek
tartom, hogy a gyermekotthonban felnövő autistákat a velük együtt
nevelkedő gyerekek közül egyesek már egész korán kipécézik
maguknak.
Hasonló irányt vesz egy, a vér
szerinti szüleivel nevelkedő autista gyerek élete is, amikor
kortárs közösségbe kerül. Hamar kiütközik, hogy ő más, mint
a többi gyerek, nemcsak más igényei vannak, de másként reagál
bizonyos helyzetekre. Jellemzően ő lesz az a személy, akit a
többiek csúfolni fognak, és aki nem fogja tudni megvédeni magát
– vagy ha igen, ő húzza a rövidebbet (pl. ha elkezd verekedni
emiatt másokkal). Egyesek visszaélnek a szociális naivitásával,
míg mások a szó szerinti értelmezésén élcelődnek. Megint
mások a speciális érdeklődési területüket ócsárolják,
amivel egy aspit nagyon könnyű felbosszantani és akár agresszív
viselkedésre is késztetni – és a már említett módon ilyenkor
sokszor az aspi húzza a rövidebbet, hiszen a többiek azzal a
magyarázattal takaróznak, hogy ők csak tréfálkoztak, nem ők
kezdtek el agresszív módon viselkedni. Később, munkahelyi
közegben előtérbe kerülnek azok a hatalmi-emberi játszmák,
amikben egy aspi nem mindig tudja feltalálni magát. Megtévesztőbb,
és ebből a szempontból veszélyesebb, hogy a gyerekközösségekkel
ellentétben egy munkahelyen nem mindig közösítik ki nyíltan az
embert, így maga az illető aspi sem ismeri fel, hogy az az ember,
aki az ebédszünetben barátságosan társalog vele, a háta mögött
komoly intrikákat szövöget ellene.
Egy idő után óhatatlanul
megjelenik az ember életében a párkapcsolat kérdése is. Vannak
aspik, akik igazából nem igénylik a párkapcsolatot, a környezetük
azonban mást vár el tőlük. Más aspik nagyon szeretnének
párkapcsolatot, azonban nem járnak sikerrel az ismerkedés
területén, ami nagyon sok szociális készséget vehet igénybe.
Komoly problémákat okozhat etéren az is, hogy sok aspi nehezen
ismeri fel a saját érzéseit. A nehézségekhez hozzáadódik, ha
valaki tapasztalatlan, és a sok bántás után nehezen enged közel
magához másokat. Ez mind kudarcélményt okozhat. Az első esetben
az illető úgy érezheti, hogy ő hibás, amiért nem vágyik
párkapcsolatra, a többi esetben pedig, hogy ő alkalmatlan
párkapcsolat kialakítására és fenntartására. Az LMBTQ aspik
számára különösen nehéz az ismerkedés, hiszen mindezek mellett
őket a szexuális orientációjuk, nemi identitásuk miatt is
érhetik retorziók.
Az aspergeres nők számára az
ismerkedés több veszélyt is rejthet magában. A szexuális
zaklatás, nemi erőszak szempontjából az aspergeres nők csoportja
különösen veszélyeztetett csoportnak számít. Ennek oka nemcsak
az aspiknál gyakori szociális naivitás vagy az érzések
felismerésével és kommunikálásával kapcsolatos nehézségek,
hanem a különösen alacsony önértékelés is lehet, ami
hajlamossá tehet egy aspinőt arra, hogy olyan személyek
közeledését is elfogadja, akiket egyébként nem tart
kívánatosnak. Ha pedig általánosságban nézzük a dolgot, az
aspik pont az elutasítás miatt hajlamosabbak lehetnek arra, hogy
egészségtelen, az ő igényeiknek nem megfelelő emberi
kapcsolatokat tartsanak fenn annak érdekében, hogy ne legyenek
olyan magányosak, mint mondjuk gyerekkorukban.
Bár több aspi kemény munkával
és támogatás segítségével az érdeklődésének megfelelő
álláshoz jut, ez nem minden esetben van így. Van, aki azért nem
tudja befejezni az egyetemet, mert változnak a speciális
érdeklődési területei, és/vagy nehezen tudja beosztani az
idejét. Az egyetemi karriert hátráltathatják általánosabb okok
is, például magánéleti, vagy anyagi nehézségek. Sok aspi a
közoktatásban sem teljesít jól az ott elszenvedett szociális
kudarcok miatt, ezért hiába jelentene megváltást számára az
egyetem, ahol a speciális érdeklődési területeiről tanulhat,
nem sikerül felvételt nyernie a választott intézménybe. Vannak
aspik, akik nem SI-területen robotolnak egy számukra sem szellemi,
sem anyagi téren nem kielégítő munkakörben azért, hogy
valamennyi pénzük legyen. Ennek több oka is lehet a családja
rossz anyagi helyzetétől kezdve a kommunikációs nehézségekig.
Az sem biztos, hogy valakinek sikerül állást találnia, ami
hozzájárulhat az értéktelenség-érzéshez. Emiatt sokszor az
ember saját magát hibáztatja, főleg, ha azt látja, hogy a
kortársai, testvérei, nála fiatalabb, vagy kevésbé rátermett
emberek mennyivel előrébb jutottak (utóbbi persze akkor is
jellemző lehet, ha az ember dolgozik). Mások is őt hibáztatják,
amiért nem talál munkát, teljesen figyelmen kívül hagyva a
magyar gazdasági-társadalmi környezetet (nem mindenkinek van
lehetősége, pénze külföldi munkát vállalni). Azok, akik sosem
voltak hosszú távon munkanélküliek, gyakran meggyanúsítják az
illetőt azzal, hogy csak nem próbálkozik eléggé, és túl nagy
igényei vannak. Ezzel viszont nem érik el a várt hatást, a másik
nem ettől fog elkezdeni állást keresni (amit egy idő után azért
ad fel, mert frusztráló és fárasztó, és csak újabb
kudarcélmények keletkeznének általa). A munkanélküliség azért
is veszélyes helyzet (nemcsak az aspikra, hanem általánosságban
nézve), mert az embernek így több ideje van a negatív
gondolatokra, ami egy idő után előidézhet depressziót is.
Ezek a tényezők külön-külön,
de akár együtt is nagyon könnyen elvezethetnek odáig, hogy az
illető aspi már egészen kiskorától fogva leértékelje saját
magát, és úgy érezze, hogy jobb lenne, ha meg sem született
volna. A beilleszkedési problémák miatt a társadalom gyakran az
egyént hibáztatja, és az ártalmatlan furcságok miatt az aspi
szintén hátrányt szenvedhet. Ha büntetik a furcsa viselkedése
vagy a speciális érdeklődési területei miatt, esetleg csalódik
az SI-jében a hozzá kapcsolódó emberek miatt, könnyen
kilátástalannak érezheti a helyzetét, hiszen a legfontosabb
menedékét veszíti el. Ezen egy új érdeklődési kör kialakulása
segíthet, de ez nem történik meg azonnal. Az aspi közvetlen
környezetében lévő emberek, akik nem küzdenek hasonló
problémákkal, gyakran azt érzékeltetik az aspival, hogy a
szociális téren elszenvedett kudarcok az ő hibái. Sokan
hajlamosak azt gondolni, hogy a nehéz helyzetben lévő személy nem
próbálkozik eléggé, rossz esetben megvádolják azzal, hogy nem
is szeretne változtatni. A változtatáshoz azonban az is fontos,
hogy az ember tudja, hová forduljon segítségért. Ha valaki azt
sulykolja, hogy a másik mennyire nem tesz semmit az állapota
javulása érdekében, cserébe viszont nem ad semmilyen megoldási
lehetőséget, alternatívát, azzal csak súlyosbíthat a helyzeten,
hiszen csak hizlalja a negatív, megoldás nélküli gondolatok
körét.
Forrás: Twitter9 |
Depresszió sok esetben olyan
életesemény hatására következik be, amin az illető nem tud
változtatni (vagy ha tudna is, nem érzi rá magát képesnek, vagy
csak olyan lehetőség adódik rá, ami még rosszabbá tenné a
helyzetet). Ilyen helyzetet idézhet elő egy kapcsolat megszakadása,
vagy egy trauma. Ide sorolhatjuk azt is, amikor az aspi úgy érzi, a
családja és más közösségek túl nagy elvárásokat támasztanak
felé, illetve amikor szeretne beilleszkedni valahova, de nem sikerül
neki, és fogalma sincs, mivel tudná megkedveltetni magát. Azok az
emberek pedig, akiknek mindezt el meri mondani, jellemzően
egyáltalán nem értik, mi olyan nehéz ebben, és sok esetben őt
hibáztatják a kudarcaiért, amivel csak rontanak a helyzeten.
Hozzájárulhat ehhez az is, amikor az aspi párkapcsolatokat
próbálna kialakítani, de sorozatos kudarcok érik, vagy messze nem
úgy funkcionál egy kapcsolatban, ahogy a másik elvárná, vagy ő
maga optimálisnak tartaná. A szociális élettel kapcsolatos
problémák mellé még hozzátehetjük a munkahelyi stresszt, vagy
azt a frusztrációt, ami a nem az egyén igényeinek megfelelő
munka végzésével vagy a tartós munkanélküliséggel jár.
Az, hogy valaki nem tud
megfelelni az elvárásoknak, könnyen előidézhet depresszív
állapotot, hiszen ez is egy frusztráló, nehezen megváltoztatható
helyzet. Az ember bárhogyan is törekszik rá, ez sohasem lesz
teljes mértékig sikeres. Egy aspergeres életében elég sok olyan
helyzet van, amikor mások számára egyszerűnek tűnő elvárásoknak
kell megfelelni. A kapcsolatteremtés és az íratlan társas
szabályok felismerése mellett idesorolhatóak még az általánosabb,
pl. a nemi szerepekkel, megjelenéssel, szexuális orientációval,
életvitellel kapcsolatos elvárások is. Általánosságban véve az
intoleráns, elvárásokkal teli, felfelé nyaló, lefelé taposó,
áldozathibáztató, erőszakalapú rendszer tehát a depresszió
melegágya lehet a különböző kisebbségekhez tartozók számára
(nemcsak az elvárások, hanem a traumatikus események nagyobb
aránya miatt is), és ez ismét rámutat arra, mennyire fontos egy
humánusabb, igazságosabb társadalomért küzdeni. Ez persze nem
jelenti azt, hogy a (több szempontból nézve) privilegizált
helyzetben lévő egyének nem lehetnek depressziósok. Nem véletlen
viszont, hogy gyakoribb a depresszió azoknak a körében, akiket a
társadalom csoport szinten is csökkent értékűnek, alacsonyabb
rendűnek lát. Mivel a társadalom jellemzően a kisebb hatalommal
bíró áldozatot hibáztatja, ezért a bűntudat, szégyen érzése
is az ő körükben gyakoribb (annak ellenére, hogy nem ők az
elkövetők).
Ami tehát fontos: önmagában
az Asperger-szindróma nem jelent egyet a depresszióval, és nem is
szerencsés a két fogalmat egymás mellett használni. Több cikk
ugyanis egy tőről származónak látja az autizmust, a szorongást
és a depressziót, azonban ez nemcsak félrevezető és téves,
hanem nagyon ártalmas is lehet. Sok depressziós, autizmusa
tudatában lévő ember ennek hatására még kevésbé lehet
motivált arra, hogy megfelelő segítséget keressen, hiszen könnyen
kialakulhat bennük az a szemlélet, hogy az autizmusuknál fogva
nincs mit tenni a depressziós állapot ellen. Tény, hogy bizonyos
tényezők hajlamosabbá tehetik az autistákat a depresszióra. A
depresszió és az autizmus társadalomban való előfordulásával
arányosan azonban látható, hogy a két jelenség nem feltétlenül
van összefüggésben. Neurotipikusokban éppúgy lehet rá hajlam,
és nem szabad készpénznek venni azt sem, hogy az ő életük
könnyebb, mint egy autistáé. Ahogy már fentebb utaltam rá, más
alulprivilegizált kisebbségekhez tartozóknak is számos
nehézséggel kell szembenézniük (az LMBT emberek között például
igen magas az öngyilkosok aránya, az öngyilkosok túlnyomó része
pedig depressziós). Adott esetben még csak nem is kell
alulprivilegizált kisebbséghez tartozni ahhoz, hogy az embert
bántsák vagy sokat szenvedjen. Ugyanígy, vannak olyan szerencsés
autisták is, akik nem az általam leírt tipikus életutat járják
végig, és jobban be tudnak illeszkedni, és akiket különböző
okoknál fogva kevésbé bántanak.
Az lenne az érdekvédelem célja
is, hogy az autisták kevesebbet szenvedjenek. Ennek egyik fontos
lépése, hogy az autizmust és az ahhoz kapcsolódó szokatlan
viselkedésformákat (de egyáltalán, bármiféle másságot) a
társadalom ne a csökkent értékűség jeleként kezelje. Bár a
depresszió vagy annak súlyosabb megnyilvánulásai nem minden aspit
érintenek, az általam ismert aspik szinte mindegyike önértékelési
zavarokkal küzd vagy küzdött korábban. A betegségközpontú,
negatívumokat hangsúlyozó szemlélet erősítheti az érintettekben
azt az érzetet, hogy ők kevésbé értékesek, mint mások, ami
hozzájárulhat a negatív gondolatok kialakulásához és
fennmaradásához.
Természetesen nem lehet elvárni
azt sem, hogy mindenki csak az autizmus kedvező oldalát lássa.
Beszélni kell a nehézségekről, fel kell ismerni azokat a
rendszerszintű problémákat, amik az autistákat és az őket
nevelő szülőket sújtják. Beszélni kell arról, hogy az autisták
és a neurotipikusok közötti kommunikáció nem mindig
zökkenőmentes – az autista fél hibáztatása helyett viszont fel
kell ismerni, hogy a kommunikáció sikere vagy sikertelensége
mindkét félen múlik. Ezen kívül van egy normarendszer, amit egy
autistának (vagy bármilyen más képességprofillal bíró
embernek) nem feltétlenül kötelessége felismerni. A kommunikációt
jelenleg ugyanis rengeteg más tényező (pl. hatalmi harc, hátsó
szándékok) is befolyásolja. Egy (bármilyen képességprofillal
bíró) fiatal nőnek például nem kötelessége tudni, hogy egy
férfi nem feltétlenül kedvességből hívja meg kávézni, hanem
mert más szándéka is van (pl. szexelni). Sőt, a férfiak
sértődnének meg a legjobban, ha valaki róluk, mint csoportról
azt feltételezné, hogy csak és kizárólag a szexelés szándéka
vezérli őket.
Az autizmusról való, pozitív
vonásokat hangsúlyozó beszédmód azt sem jelenti, hogy
idealizálni kell az autizmust, és erre hivatkozva a
hozzátartozóknak szótlanul kell tűrniük, ha megbántják őket.
Egy autista ugyanúgy tehet bántó megjegyzéseket, ugyanúgy nem
elfogadható, ha érzelmileg/fizikailag bántalmazza a környezetét,
mint amikor egy neurotipikus teszi. A több szempontból is nehéz
helyzetben lévő szülőknek (akár érintettek, akár nem) van
joguk panaszkodni, hogy bizonyos autisztikus viselkedésmódok
számukra idegesítőek. Ettől még nem lesznek rossz szülők vagy
intoleráns emberek. Némi ventillálásra (= a feszültség
kibeszélése) szükség van, az, hogy egy-egy vonást valaki
fárasztónak talál, még nem jelenti azt, hogy nem fogadja el azt
(vagy az autista személyt). Ugyanígy két neurotipikus között is
előfordul, hogy a másik egy-egy tulajdonsága idegesíti az egyik
felet. Autisták között is lehet példa arra, hogy egy, mind a két
félben meglévő autisztikus tulajdonság idegesítőnek hat az
egyik vagy a másik, esetleg mindkét fél számára. Azért írom
ezt, mert több szülőnél látom, hogy az érdekvédők szövegeit
úgy értelmezik, hogy nekik semmi joguk panaszkodni. Szerintem
mindenkinek van joga panaszkodni, az nem mindegy, hogy az adott szülő
egyébként hogyan gondolkodik az autizmusról és éles helyzetben
hogyan reagál (pl. bünteti-e a gyereket, elszámol magában 10-ig
és csak azután reagál, vagy inkább próbálja a legjobbat kihozni
a dologból és konstruktív irányba terelni az adott
tulajdonságot). Bár az aspiknak nem mindig könnyű figyelembe
venni a kontextust, fontos ilyenkor, hogy mindez milyen kontextusban
történik. Az például nem jó, ha valaki az autizmust állítja be
minden rossz okozójának. Az autizmus önmagában se nem jó, se nem
rossz, a társadalmi környezet teszi inkább hátránnyá. Az sem
jó, ha valaki egy számára idegesítő tulajdonságot halálos
bűnként állít be. Az sem, ha eközben nem kezeli egyenrangúként
az autistákat.
A pozitívumokat hangsúlyozó
szemlélet tehát közel sem az autizmus idealizálásáról szól.
Inkább egyfajta ellensúlya a társadalomban uralkodó negatív
szemléletnek. Fontos tudatosítani azt is, hogy az autistáknak egy,
többnyire nem az ő igényeikre szabott környezetben kell
helytállniuk. Természetesen ez nem lehet indok arra sem, hogy szó
nélkül hagyjuk, ha egy autista valami kifogásolhatót tesz (de
mindezt úgy érdemes megtenni, hogy az illető ne érezze úgy, hogy
helyrehozhatatlanul elrontott valamit).
Feliratkozás:
Bejegyzések
(
Atom
)